Egy folyosóra emlékszem,
onnan nyíltak a magukba
forduló szobák,
kinn,
az ablakok előtt
repülő-forma nagy bogarak
döngicséltek, s benn
a folyosó hideg kövein
indulatból indulatba
járva vonultak
nap mint nap a katonák.

A ház előtt egy füves udvar,
csizmák elől futott
messzire egy
veréb; anyám lelke
érzékeny úri
porcelán volt, s mellette,
apám, a te szívtájékod –
ágbogas volt, levélkét
hozott, s hogy kerítés
mellette ne nőhessen,
az aszfaltútra tért.

S hoztál kérő virágot is,
ha anyám bodza-kezén
megsúlyosodtak a
gondok, de előtte te
intézted úgy,
hogy megszólaljanak benne
még tavasszal is
a télből kilépni
alig tudó,
mázsányi súlyokat
fel-le görgető
vészharangok.

Nyelved oly mézes volt,
hogy kaptárnak használta
már a kényes
méhcsapat,
ám kezed is ütött olykor,
ha úgy gondoltad,
hogy ütés növeszt
fel szép magasra
tűrő alázatot,
és fog vissza
hályogos erővel
lázadó, síró hangokat.

S hol voltam én? Ültettél
szavaddal nyárba, télbe
és magadhoz is fogtál
néha, de ez oly
ritka esemény volt,
mint ahogy ritkán lesz
királlyá a sárosabb
életbe átvarázsolt,
bőre udvarába
belepréselt,
onnan időnként
kilépő, megváltást váró,
mesebeli béka.

S bár már elhagytuk
kétezret is, és sejtjük,
mi az, hogy emlék-kamera,
sőt azt is, mi a virtuális,
gyermeknek
mégis a szülő a
legállandóbb udvara,
s ha őt, őket
nem találja,
a konyhában, ott,
az asztalon sír, nyüszít,
s alig tisztít már
a mosogatótál is.