Mikor a mentőben ültél, odaszíjazva,
akár egy mozogni nem tudó, könnyen
félrebukó kisgyerek, és sejtetted, hogy
ez lesz talán az utolsó utad, szemed úgy
kutatta az ablakrésen át a tájat, mintha
abban csörömpölne már minden elhalkított
vágyad. Nézted a koszos talpfákat,
ahol egykor veled a villamos szaladt,
s láttad még a zöld lombot is heverni a
rozsdaszín ágak alatt. A kavics koppanása
füledben magas ívű szirtesés volt, s hozzá
élő szomszéd az utcai valóság és nem
eltékozolt hóbort. A szemed úgy kapkodott,
mintha emlékköveket szednél, s abban a
sok emlékben te is még élve ott kerengnél,
mintha az idő futott volna oda a kinn fekvő
tájhoz, s ért volna hozzá egy múló rubrikához