Ott él a ház is. Kőkorba omolva.
Kicsi, mint megszigorodván, a levert rémület.
Madár fekszik az álom tetején,
szép, szép kancsós testű, puha madár;
árnyékát szél fogja össze, valami
utcahosszas ez a vonulás.
Házsongárdi a zöld futás vége és
harmadnapos a pohjolai hó, meg
ott van a ház is. Kőkorba omolva.
Mert házban a ház. A ház. Ahogy beljebb
lép. Templomaihoz fordul a tört
Idő, magát ott imákon magasabbra
vonja. Kancsókat formáz kivont tenyerén az
ősz. Meg ott él a ház is. Kőkorba omolva.