A madarat figyeltem. Álldogált a drót-
kötélpályán, aztán rárepült a háztetők
mezejére. Téglák pipacsait kerülgetve
kicsiket ugrott, időnként körbejárt
egy kéménybóbitát.

Nyár volt, minden melegét a földre
vetkőzte le a Nap… S nem tudta,
a madarak idejét még az ő melege
sem tágíthatja jobban annál, mint
amennyire tágnak gondolta el azt
a kémények szirmain megülve
a madarak Istene.

Hangos volt a nap, odalenn
autók feszegették az úttestek
nyugalmát, egy rendőr pirosat
jelzett a szabálytalanul érkező
éjszakának, aztán ugyanazzal a
lendülettel a szívéhez kapott,
a győztes, lám, mégis az éjszaka lett.

S fenn a madár még a drótkötél-
pályát próbálgatta; egyenesen
tartotta önmagát, de ahogy azt a
kéménybóbitát megkerülte, már
látszott, ott legbelül azt gondolja,
virágfakadás ebből már nem lesz,
s a betörést is sikeresen hajtja végre
az a szabálytalanul érkező éjszaka.

Aztán csend lett. Madarak csendje.
Tollakba ágyazott. A levegő törékeny
csontjain megülő. A madár
a drótkötélpályán fél lábon állt csak,
s mikor a szél mellé repült,
s ő inogni kezdett, szárnya nem
rebbent, meg sem mozdult,
hogy küzdjön az életért.

S ahogy ott állt – kicsit nekidőlve
a szél hintájának – már pergett is
az éjszaka mozigépe; fiókák
jöttek elő, szárnyukról még nem
vált le a fészek, s alighogy
megszülettek ők az ágak lombjai közé,
már csúsztak is bele az éjszakába,
tolluk – mint emlékjel – a lombközökben
ott nem maradt, s aztán már minden
filmkocka üresen jött elő,
nagy fehér semmik,
rácsos keretekbe fogva,
pergett a film, ahogy pereg az élet,
s ekkor a madár mind a két lábával a
semmibe lépett, és szárnyaival
kicsit sem egyensúlyozott.