Itt élnek még a jelen idő szereplői, madarak
és oroszlánok, s mindegyik saját énekre,
saját történetre vágyik. Az alkonyat mélységeit
még csak rakosgatják magukban erre-arra, ahogy
a szél szállítja örök bölcsességben és örök nem
tudásban templomok tornyaira s minden régi meg
új küszöbére a gyanútlan homokot. Amit nem tudnak,
az még nem bántja őket, nem töpreng rajta szívük sem,
és a délutánokat az öreggé nem teszi. Mozdulataikban
szőlő érik, vágyaikban dallamos kannákban must csorog,
s még nem kiszámítható, nem sokszorozható számukra
a sötétség hullámverése. A halál jelentősége szemükben
úgy csapódhat minden másba, ahogy a homok porlik
szét a kézben, s ahogy a szemhéj örök mozgása lép
túl az árnyékba merített partokon. Hol az erdőben a
magány, hol van ő ott, ahol a szó az erdő létét mondja?
Míg egyiket keresed, elveszíted a másik rokon létét,
csak a szó kóborolhat a kimondott csúcsokon. Köszönd
fát vagy köszönd az erdőt? Erdőben gömb, az együttlét
egyik archetípusa. Rázárva… akár a kék egek. A vak
természet tarka párbeszédei. S köztük az idő mint fürge
gyík; aranyló hátán csak emlékként ül meg a mészkövek
csöndje, folyton újranöveszti létét. A történelem üveg
vidékeit lecsúszó mozdulataiban hordja, a hajnaloktól
az estékig rohan, mintha tovább cipelhetne bármit is attól
a gyökértől, ahol az megfogant. Micsoda homokszemeket
hordoz lábunk, s micsoda kések szünetjeleit iktatja
közé a tudat, ha a fiókban nincs szó a tettre? A képzetek
neonfényein szűrt rendben szivárog az idő, a külvárosok
térképeitől önarcunk metszetéig hányszor és hányféle
módon juthatunk? Halott vagy élő? A tengerekben
búvárok vagyunk, védőközeget illesztünk önmagunkra,
hogy legyenek körmeink a vízhez. De vajon mi magunk
vagyunk-e az általunk épített utcasarkokon? S emlékeink
védőruhák csupán, a gondolkodás papírhajói, szótári
kellékek a hús-vér hétköznapokhoz, vagy úgy kormányoznak
csendben mind közelebb önmagunkhoz, akár a felfelé
törekvő léghajók, melyekből mégis minden a föld felé
esik? Hajnal van, a tegnap rácsain ma még egy nap át-
iramlik hozzánk, a Dunán s a Tiszán valakik hajóba ülnek,
a hidakon motorizált pillanatokban közlekedik a jelen,
s bennük van mint modern pacsirta… a feltörő idő.