Börtönlakó volt, kinek bűne
az agy pórusaiban
újra és újra megfogant.

Ó, Istenem, mondta,

s a mosdótálba hányt reggelente,
majd izmait megfeszítve magában
egyre beljebb tolta az időt,
míg elért ahhoz a bonthatatlan ponthoz,
ahol egy néma kő ütődik a Holdhoz,
ahol az erek útja már
szűkebbre zárul,
és a telefonról leoldódik a drót,
a priccseken új napot nem zizeg
a szalma, a drogosnak az idegeken
sem lesz fénye és táguló hatalma,
s kulcsait csak zörgeti – zörgeti a
lenyugvó táj,
ahol az ima is szálkás,
a papucsba reggelente
duplakérgű csend bújik,
s ahol az Isten mégis
minden egyes nappal
közelebb engedi hozzá
a bűnbocsánatot.