A csembaló, a brácsa és az üstdob pokolbéli
kedve, ahogy jönnek mind sorban egymás után
térre, utcára tekeredve, ahogy ráül mindenre e
hangszerek disszonáns szája, mintha lennének
ők Doktor Faustus csábító Faustinája, ahogy a
lombból kiesik az élet, s a test világos tudattal
a művi pokolba réved, s gondolja: ó, az életre
itt maradt legtisztább szegények! mikor Frau
Schweigestill az utolsó szavakat mondja, s
karjában a beteg fejének lombja s gondja,
amikor a fákról is leesnek a fények, s haladékot ők,
lásd, már álmukban sem remélnek, amikor a
gyermeknek is felnőtt lesz a váza, hogy azt az élet
már alaposan rázza, akkor a csillagok még fehér
televények, nagy, kicsi, közepes – fémszerű edények.