Kisgyerek. Alig négyéves,
még nem tudja, mi az élet,
és mi a halál, a halállal mégis,
akár egy vénember, oly
elkerülhetetlenül szemben áll.

Kis öregembert csinált
belőle az élet, szeme a
világra még rá sem nyílhatott,
ott fenn az égi nagy konyhában
valaki nagyot hibázott, és
abban a sorsos lutrijátékban a
készülő új életre dermedő havat
és nem harmatot rakott.

Az életet még épp csak
tanulná, anya, apa mellé
odatenné a kósza felleget,
lábára hibátlan cipőt húzna,
s nagyon figyelne, ha
valaki azt magyarázná,
hogy ő most ügyetlen
volt és tévedett.

Az esőszemek halk
koppanása után csigákat
keresne kinn a járdán, s
aprócska ujjaival épp csak
végigtáncolna azok
védfalat vonó,
mégis oly sérülékeny,
oly könnyen meghaló házán.

S mégsem futhat ő,
egész nap zápor nélkül fekszik,
a tengert csupán anyja és apja
szemében látja, ahol
felmagasodik már a
féltés és rettegés szirtfoka is,
s övé csupán a gének
tudatlan lapátja.