Egy férfiember… Sír. Kisfia
képét szorongatja, s kezével
úgy körbehálózza, akár a fiókáit
fészekbe pólyáló madár.
Sír. És sírása erdőket
hoz elő már a ködből is,
ahol a férfiak, ha nekifeszülnek,
győztes csatákat vívnak
minden támadó gallyal
és minden szúrásra kész tüskével,
s ahol, ha kell, apró
madarakat ringatnak ők
a folyók vad szájának is nekivágó
fabordás csónakokon,
ahol mindig világosan látják,
mikor küzdeni indulnak,
az ellenség nyitott szemét, s
tudják, pontosan tudják,
hova vágják a gondolat
feszülő íjait.

Egy férfiember… Sír. Kisfia
képét szorongatja. Ül a padon
a kávéház előtt, ahol a tükrös
asztalok fekete lapjain kicsi
tálcákra rakva sorakozik a
halál. A pincér a csészéket
igazítja, gondoskodik a gőzről,
a városi ködről, mert tudja,
ha a lélek túl mélyre esik,
és nincs erdő, ahol a gallyak
közt utat találna, belenéz
ő a halál csúszós tükrébe is, s az
élet padján a férfiember csak
addig üldögél, amíg kezével
fiát úgy körbehálózhatja,
akár a fészkét igazító madár.