Tavasz volt…, tavasz lehetett, amikor
a Tiszáról halszagú szelek jöttek,
s pocsolyákban fürdött az utca köve.
Görnyedt házak görnyedt évek alatt
roskadoztak, és az emberek úgy metszették
magukban a szót, ahogy az üvegmetsző vágja
mind szűkebbre a tükrös képeket – tavasz volt,
s e tavaszban, anyádról leválva, érett
gyümölcsként világra jött a te útjára
induló, a te nyarat is ígérő életed.

Nem voltál egyedül…, lásd, hólapátját
érted emelte magasba pék-apád, kit
évekkel korábban Münchenig ragadtak
magukkal a háborút ijedten cipelő katonák.
És anyád, ha naplót írt – akár egy konyhai
carte postale-ba – meztelen lelke mellé
megírta üvegálmait is mind, sejtve, hogy
életébe, álmait valóra váltani, a fény még
két erős, két mozgékony fiúval betekint.

Az iskolában aztán te partra szálltál lassan,
mint tengerész, ha régi vizekről új, más
vizekre indulni kész, ám míg történelmet
hullámoktól tanultál, nem vált benned,
nem válhatott semmivé a félsz.

S bár kinn az utcákon még csenevész
volt az élet, és félelem béklyóiba
szorítva vergődtek a fák, te már tudtad,
a könyvben örök révbe értél, hisz ott,
a fény mellett, ha oszolni kell, hát szét-
oszlik és szétszéled az árny. Ott madarak
repülnek, akár a keleti szelek a messzire ágazó
csodák után, s tán híreket is lehet olvasni, ha
egyszer átjutottál az értelmet keresők kapuján.

S a tágas napok még jobban átöleltek akkor,
amikor az ibér partok felé vetetted nyugtalan
szemed, s tanárod, ki korábban Kierkegaard-ról
szólott, azt mondta, erre nézz, talán
errefelé lesz majd a te jövendő életed.

S mentél, a határokon olykor átmosolyogtad
titkos poggyászodat, vagy épp elvesztetted
egy morózus honpolgár miatt kincsedet, amikor
spanyol földről rejtett Sophiát hoztál, hogy ő
legyen majdan könyvesházakat idéző mindened.
S aztán Sophia mellé kerestél más asszonyt
is, egy nyugtalan vibráló Juanitát, ki esős
napokon neked mégis óvó napernyőt hozott…,
s ő tudta, …, igen, tudta, miért ráncolod, ha olykor
ráncolod, Ortega y Gasset miatt a homlokod.

S tágult a táj, megsokasodtak a házak.
Melléd ült esténként Don Miguel…, ő képes
volt haragot enyhítő szavakkal keverni,
ha netán épp azt kellett bölcseletté tenni,
hogy szeretni szépen és olykor flamenco
dallamokat sírva, meghajolva kell.

Gyermekeidben pergett az idő aztán
egyre messzebb; … fiadban a nagy akarás
hajtott elegáns lombot, lányodban meg szülei
érzékeny bolyongása élt tovább… S míg nagyanyjuk,
Erzsi, a Bokor utcába fűszeres étel-illatokat hordott –
neked az ősbölcselet is felkínálta a maga
összetett, a maga édes-mákonyos illatát.

Nietzschével, Spenglerrel arrébb vonultál,
megnézted, milyen a Nyugat, ha nem délszaki.
És Münchenben nem csupán emléket keresve
jártál, mást…, jövőt is akartál hallani.

Szobád apró volt, ma is alig fér be egy íróasztal,
ám ablakod üvegén a Dóm kettős tornya is
betekint, s mikor a Napból kiugrik egy-egy hajnal,
ő már ott talál a könyveknek ölén és a könyveknek
mindig feljebb kapaszkodó halmain. A világ kinn
szűk, a díjak itthon másnak ragyognak, és folyton
másfelé, … másnak hullnak. Ám a spanyol király,
akár a mesékben, köszönni eljött – ő tudta,
mit kell mondania egy királyi babérkoszorúnak.

S jöttek vele a spanyol tájak, a templomtornyos
cipruslombok…, és idézték az üveges Madridot,
a köves Salamancát meg a nyár-esténként daltól
hangos, múlttól árkádos Plaza Mayort, s ide cipelték
a társadnak Lorcát, kit az ostoba úrhatnámság,
Bernarda házáról mit sem tudva, a nyári verő-
fényben szavakkal ütött és aztán puskával altatott.

Tengerek jöttek, kavicsos playák, homokban
hempergőző, végtelen, fehér fodros utak,
s te tudtad, ki spanyol földön értelmet keres,
az Madrid utcáit járva mindig talál majd
titkokkal teli, égre feliramló, hűvös vizeket
ápoló szökőkutat. Ott együtt van jelen-múlt,
a régi hírét veszítő, büszke Spanyol Armada,
s ott feltűnik sok-sok kávéházban a spanyol életet
belülről tudó, esszékben megfestő, páratlan Ortega.

Ott öcséd emlékét, kit egy rohanó autó
vitt magával, szűk utcák tövében őrzi a nyár.
S másik öcsédet, kit földönfutóvá saját családja
tett, mindennel ellátja az apályt maga mögött hagyó,
kagylókban gazdag tengerár. S ha apját már hiába
keresi – az autót kerülő – rózsákból kibújó Laura,
az idő sebes útján lépdelve még mindig azt
hisszük, hogy van, hogy lehet még valami új,
valami későn megérő nagy csoda.

Lányod emberek igazát keresi, s papírból
bont ki bűnöket. S bár neve ‘Isten kegyelmét’ jelenti,
tudnia kell azt is: a bűnösnek hol lesz hűvösebb.
Így élünk…, olvasunk spanyol, német, magyar
filozófiát, s olykor a rideg bölcseletbe toldjuk-foldjuk
a lírának oldottabb szavait – s ha Spengler a jövőben
látta a világ Nyugatát, mi ezzel is számot vetve,
nézzük, keressük, mitől eszesebb, mitől nyugodtabb,
mitől teljesebb minden magyar itt. S attól még él,
erjed a philo-Sophia, ha éveid vándorútjain
feltűnnek lassan az éltesebb lépcsőfokok,
e ‘nőt’ még úgy ölelheted magadhoz, ahogy
öntötte magába Rimbaud és Verlaine az abszintot.