Elmentél, és csak a fák maradtak

utánad, ágaikon már a te tekinteted

nélkül repdesnek erre-arra

a madarak.

Az erkélyen is csupán a szél

találja meg a helyét, az

öreg koldus szeme üres,

nem néz fel reménykedve,

hogy a magasból

leesik-e neki tőled valami;

oly sok-sok láthatatlan elemre

szedett szét az ég, hogy csak

a belőlük kihullt összefüggésre

támaszkodhatok immár.

Ami megmaradt, nem több

az elmében bejárt utaknál,

a lélek riadalmait összezáró

kerítéseknél, a szembogárban

megülő, még nem korrodálódó

történeteknél. A játszótéren

gyerekek kapaszkodnak fel

a hintákra, szelekre ültetik

fel fürge hangjukat, s a

madarakat nézve kicsit előre

futnak ők akár már a felettük

készülődő nagy halálig is.

De előtte még itt a játék,

hintázni, sivalkodni, madárcsont-

repülővel kutatni a szem végső

régióit, a hársfák leveleiből

kibontani a határaival nem

törődő, a minden gondot

hirtelen maga mögött

hagyó kacagást.

Őket nézem,

s közben azon tűnődöm,

hol igazgatja repülőjét a te madarad;

a madarad, ki a mennyekből jött a

nyár közepén, s fiókájának is gyorsan

helyet keresett, mintha így

lecsúszhatna szárnyáról a halál,

s olyan könnyű lehetne, akár a

hársfák lombjában a fény és

a véget még nem ismerő,

romlatlan tudatlanság.

De csak a madarad magában foglaló

szó maradt itt.

S akárhová illesztem, dermedt;

ő most a hiányt kifeszítő,

ő az ég és föld között futó,

ő az elárvult drótkötél.

S mi maradt meg, ami kutatva

tán még utánad futhat?

A harang torkából

kiszaladó hang,

a hársfa törzsének

földbe lekígyózó gyökere,

a szembogár mögött a

magát szinapszisokba menekítő,

dolgos neuron, s maradt a megannyi

csend, mellyel még a

halál is tartós és bonthatatlan

szövetséget kötött,

igen, a csend

törött szárnyú, de még

így is repülni igyekvő,

még így is repülni tudó

madara.