Aztán búcsúzunk, mikor eljön
a mi éjszakánk is. De előtte
kiszaladunk még egyszer a tágas
mezőkre, mutatunk a bennünk
szandálon futó gyermeknek
ámuló búzavirágot, pipacsot,
az ablakhoz megyünk,
sistergő életeket
látunk, férfi karját az
asszony derekán,
házakat, sok csak félig
felépítve… s látunk
csészéket, ahol
aranyteára talál Istenünk,
és követ, amely lelkünkből
hullott ki, hogy aztán megint csak
rákönyökölhessen egy íródeák,
bokrokat, ahol a csiga
még égbe felvezető
esőt keres,
macskát, ki az egérhez
az utat már döcögősen
járja, kést, mely alatt a
zsemle már alig vékonyul,
diófát, ki elindult,
hogy híreit
hozzánk is elhozza,
s megsúgja, a halál
után fényesebb az
égbolt, a mező meg tágasabb.