Benn a fák vonultak újra, vörös-
fenyők és fémes jegenyék, s tőlük
két versztányi útra bukfencet vetett
négy fehér darázs s az ég. November
volt, a templomok fakultak, a száraz égre
száraz nap hajolt, s aztán egy kimért
lendüléssel a kerítésre ugrott rá a hold,
megbámult néhány macskahátat, s látta,
az egértől máris részegek, s úgy vitte
tovább a pengeélű házat, hogy közben
még kettőt léphetett. Kettőre volt az utca,
s kettőzve volt a vágy, a kettőben mindig
benne ült a másik, s aztán belőle vált ketté
a tárgy. A késen is kétélű a penge, ahogy a
testre néz hosszan elfeszengve, hisz földet
túr, mikor az égre ásít, s már magában is
mindig kettévásik. Két diót tör fel, ha a
kamra lomja árnyékot vet az aranyalomra,
mit a Nap hordott oda rendre, hogy
benne az életnek teljen sűrű kedve.
És az alomnak fülledt melegében a
kék penge ereje teljében kettészakít
még néhány aranyszálat, hogy
így kettőzze meg bennük a vázat, s
így villanyozza őket fémlángokba gyúlva,
aztán meg ráejtse az aszfaltra újra, s hogy
így legyen legvégül kettő az ének, hisz
egy készül a sorsnak, egy a vers terének.