Azt az arcodat soha nem felejtem,
mikor az orvos mondta a halálos
ítéletet, s a te szemed eközben szinte
nevetett, mert Te mindebből már csak
azt hallottad, azt érezted, hogy most
már hazavihetnek, s itt, itt többé nem
kell lenned, elhagyhatod a kórházi napi
rendet s azt az ablaknyi Tiszát mögötted,
hazajöhetsz az otthoni utcába, ahogy
szaladtál egykor a villamosról leszállva,
miközben két karod cipelte a körtét,
almát, úgy bontottad le erről a pillanatról
a szorongás minden riadalmát, olyan
voltál, mint a kinyíló fehér liliom, akit a
halál terhe már csak fűszeres illatával
nyom; s köszönted ezt a hazautat, s
mintha a kitárt életbe mennél azzal a
régi, könnyű lábbal, gondolatod is halk,
ujjongó zenét játszott a halálgitárral.