A lombokon fehér virágok egerésztek,
darázsfészkek nyüzsögték tele a házat,
a kamrába széles csíkokat gurított a lonc.
Rám terpeszkedett az utca, folyondár
nevetése benőtte lábamat, s szimultán vele
a hegyeknek feszült a Nap. Majd fölfelé
vetődtek a madárvíziók, tabula rasaját
föladta az ég is, a város átadta magát
a tavasz újító ihletének. S elszabadultak
a fák, s elszabadultak a tovasuhogó képek,
rézfillérként koppantak fejünkön a gondok,
elemeihez zarándokolt a fény villanó
neonütése is. A gyökerek új fákat konstruáltak,
a szorongás embrióit emlékeinkben hordtuk,
s fészkét ledőlve találta a szárnysuhogású
félelem. A csendekre hullámaival dalt
kötött tenger, rákszigetek dobódtak az
elhagyott partra is. Majd halfejű nénék a
piac dombjain kosárkodtak, s egy kutya
nyelvén zöld vizet paskolt a lavor.