A fákon a lecsüngő levegő; az ősz
akkora erővel hajlítja meg, hogy
szinte száraz levelet formáz benne
az oxigént sietve elhagyó
széndioxid.

Az elemek kavargásában az ügyetlen
idő keresi az egyenesebb utat,
perceket potyogtat valami
nejlontasakba, s nem tudja,
hogy szökhet rá a táj a kamera szemén
át arra a vékony szalagra,
aminek otthona egy műanyag ház
s kerítése a csontszínűnek
megálmodott műanyag fogazat.

A város utcáin reggelente a kirakatok
néznek szembe először egymással,
az egyikben egy bábu meztelen combján
gördül lejjebb a nap, a másikban
egy óra bőrszíjából bújik elő a
vágóhídra hurcolt állatok idővé vált
sóhaja, a harmadikban meg CD-lemezek
mögött ágaskodik egy porcelánfiú.

Mellette könyv. Verset képzelt belé
egykoron a mester, kinek kezében
porcelánná vált a köd, a vágy és tán még
az arany is – porcelánnal áldozott ő
a nagy Istennek, s csupán a porcelán
koporsóktól rettegett.

S a porcelánfiú, kezében a verseskönyvvel,
egyszer csak érezni kezdi a fényes héjú
versek lélegzetét, s ahogy ujja hegyével
megtapintja őket, reped a héj, belülről
út nyílik kifelé, s immár ütemre táncolva
lépked elő az, ami eddig bent volt,
az eltitkolt Európa, az a legbensőbb,
a rejtett zugokban felnövő.

S jönnek és újra élni vágynak a
torzóban maradt s csatákban földig
döngölt házak, új tüzekre kapnak a
kínnal elharapott szivarvégek, a kalap
a meginduló esőben ekkor már
valóban helyére kerül, s betölti, végre
betölti korábban elképzelt funkcióját,
az utakon a kátyúk már nem fél repedések,
minden sejtet alapokig hatolva
elpusztít a kemo… És a lélek zöld robbanása
is messzire hatol: a járdákon vígan
csúszkálva telet kerülget, ropogós könyveket
s még ropogósabb képlemezeket
telepít a járdaszigetekre, s lesi, hogyan válnak
felhőkben repülő fémes pegazussá
a tegnap még báli illatok alatt kocogó,
kemény kövekre kihajtott fiákerek.
Egy mobiltelefon ugrálni kezd az
út szélén, pattog, rohan, hír érkezett
bentről, és ő szóra éhes gazdáját keresi.

A porcelánfiú meg füstgomolyos kiskocsmákra
vágyik, ahol az üvegpohár csak egy pillanatig
él, ahol az öreg pincér az új DJ-muzsikással
a kukák ürítése közben mindig összenéz,
ahol a pizza oly meleg, akár a jövőbe elpárolgó
lélek, s ahol a terítőn a borfolt a
haldokló agy parányi vércseppjévé válik,
ahol a verseskönyv testébe mozgékony,
halandó élet költözik, ahol a bordára ráépül
a hús, a húson mint apró duzzanat
kivirágzik a lélek, ahol a lányok szoknyája
hajnaltájban az ég fogasára lebben,
ahol a hollók csőréből
a dal a testes virágágyásokra
fekete karcokat húzva ráesik, ahol a
telefonból a tömeg csak lassan és szépen
araszolva lépked elő, és a kagyló,
míg tartja a porcelánfiú, a hangokra
figyel, fekete héjait összehúzza.

S ahogy figyel, …figyel ott benn meg kinn,
egyszer csak hallja azt is, hogy lélegezni kezd
– botolva vágyak macskakövein – a felnőttebb nővé
érett Európa, kezében telefon, asztalán pizza,
oly meleg, akár a jövőbe elpárolgó lélek,
a testes virágágyásokon vért még nem
szimatol a veres homlokát már égbe emelő
pipacs, az öreg pincér meg leszedi az
asztalokról az üres tányérokat, s ahogy
koccan az üvegpohárhoz a tányér,
mintha egy hegedűszó futna bele az
éjszakába, a szalvétán meg egy nő
szoknyája az ég fogasára lebben,
s már kánkánnak örül az úr, aki nemrég
még egy koldusnak dobott némi pénzt,
de azt már nem mondhatta mellé, hogy
uram, ó, uram, bon soir; s ahogy távozóban a
tükörhöz lép, látja, a zenész a zongorát
hangolja, s amikor leül a hangszere mellé,
még az Istennel beszélget. Ám azt már nem
látja, mégis tudja, hogy a sok éhes kavics
odakinn mint gurul összevissza, mint
koccan egymáshoz ebben a vándorlétben,
ahol autók siklanak egymás mellett
szótlanul, ahol repülők repülnek
egymást mellett egyre hevesebben,
ahol az újságok standjaikon úgy csepegtetik
egymásra a híreket, ahogy cseppjeit az eső
és cseppjeit a méz; s Európa haját
fújni kezdi a szél, telefonjába
hangok futnak, s onnan hangok törnek
elő, a pizza már melegebb, mint a
jövőbe párolgó lélek, már melegebb,
mint a vékonyka tűit földre szegező nap,
a hajnal meg az ég fogasain fennakadt
szoknyák mögül már előtűnni látszik,
de mintha a hajnal pirosával korom
is hullana alá. S már kormosabban siklanak
az autók egymás mellett szótlanul,
és az emberek a telefonba sugdosni kezdik,
hogy ez itt, ez itt még nem a mi alkonyunk,
ez csak az óceánnal ölelkező Nyugat alkonya.