Nézem a követ. Akkor is itt volt.
És törékeny volt.
S bármikor szétzúzhatta volna őt
akár a szemek kalapácsa,
átfuthatott volna rajta a
vonatok kereke, s morzsolhatta
volna a Nap az esztendő
ölén körbefutva, morzsolhatta
volna semmivé.

Hatalmunk volt felette.
Mert mozogni csak úgy
tudott, hogy a szél taszított
egyet rajta, hogy élőnek
keze dobhatta völgyeken
keresztül, és dobhatta
akár egyetlen mozdulattal a
halál kellős közepébe is.

Erősebbek voltunk nála.
Mert ő moccanatlan volt,
de volt, s mintha az életbe
elevenként beleragyogna,
van ma is. Az élet felszínének
tartozéka ő ma is.

S mi, az erősek, már csak
félig vagyunk. Te a föld
alatt, én meg nélküled vagyok
halott; de mégis te vagy a
leghalottabb, a moccanatlan,
a halál kellős közepébe hullt,
kinek a kő jelene is idegen,
s akinek már néma, már
apróra morzsolt köveket
sem ringathat a múlt.