A lányom szeméből feltekint rám az
anyám is. S mintha kagylókból ömölne ki,
felém hullámzik és mégis távol marad
az a zöld fóliával védett tenger.

Az asztalon evőeszközök; kés, villa
s egy dugóhúzó a szellem palackjához,
már csak a barlang hiányzik a meséhez
nekünk… a palack öblös mélyeként
meg szolgáljon ez az isteni
ígéretekkel teli sörösüveg.

Az utcán rakodómunkások. Hátukat
a Nap vizsgálta imént tüzesebben,
bebújt harangként ingázó nadrágjukba,
s nagy fehér petúniákká duzzasztotta az
ingüket. Egy bakelitlemez perdül kettőt
a járdán, s ahogy kettőt koppan a köveken,
a koppanás helyén fekete hangjegyek
sírkeresztje rajzolódik rá az aszfalt kemény
bordázatára. A hársfa – fölötte hintázva –
már napernyőit bontja, s a fekete
sírkeresztre egy fényszalagokkal körbevett
Madonnát ereszt rá. A rakodómunkások
mind köréje gyűlnek. Az egyik kötelén lazít,
a másik izmait ereszti most lazábbra;
nadrágjuk szárán a harang hangokat keres,
s a nagy fehér petúniákon is feltűnik
egy-egy fényszalag. Majd a bakelitlemez
fekete magányába is beszüremkedik a
fény, s ahogy végigfut a karcos vonalakon,
egyszer csak megszületik a zene.

Előbb csak csecsemő, magába töltene
minden lármás hangot, aztán útjain
ütemet, mértéket tanul, majd a
kamaszok haragjával borít ki
magából minden régebbről valót.
S mikor már felnőtt lesz ő is, a zenéről
úgy hullik le minden fólia, ahogy a
lányom és anyám szemében is takarás
nélkül hullámzik a tenger. Ő most már
a legteljesebb önmaga. S ekkor a
rakodómunkások fehér petúniái a
lehető legnagyobbra nőnek,
míg el nem éri lelkükben a boldogság
azt a sok-sok fényszalagot, mely a
Madonna testéhez fűzi őket. S aztán
elcsendesül a lemez, a fekete
sírkereszt ráfekszik az aszfalt
kemény bordázatára, a Madonnát
visszaálmodja magába a hársfa, és
a rakodómunkások az izmaikat
csomósabbra, feszülősebbre kötik.