A halott most kialussza magát,
az összes időt ráfekteti a
mellkasára. Kis rózsabokrokat
tűztek abba a nagy halomba,
a percek tövises rózsabokrait,
s a halott kialussza magából azt,
hogy volt, hogy fogain tornázott a
napfény, hogy a folyó partján
együtt töprengett a hallgató
fákkal, hogy a nyugtalan vihar
elől csendes házakba csak oly
ritkán futott, hogy fűszálak
hegyére néha csiklandós
izgalommal rá is könyökölt,
és hogy az Istent magához nem
mindennap hívta meg ő.
A halott most kialussza magát,
hisz feje alá tartós párnát helyezett
az idő, és szemében lesátorozott
az a nap, melynek cövekjét
ahhoz a jelenhez kötötték,
amely úgy terpeszkedik
előtte, hogy arra ráfeküdni
neki most már örökké szabad.