Azt álmodtam, hogy egy kötélen
felmásztam anyámhoz az égbe,
s ő – szoknyájába fogva – gondosan
adogatni kezdte a csillagokat.

S ahogy adogatta, én meg csillag-
tároló edényeket hordtam alá,
itt lenn minden egyre fényesebb lett,
és olyan félkész képet mutatott
magáról, mintha csakis rá
irányulna a fények gépének
összes vakuja. S csillagokkal
lett tele minden. Az ágy sarkában
a párna fényektől púpozódott,
a cserépben a föld szikrái
magukban gondolkodva már
a virágok kinyílni készülő
szirmait röpködték körül,
a szőnyegen a poratka fényes
múltjára emlékezett, a rádió
recsegő, érdes hangszálain megfértek
az oktávval magasabb hangok is,
a szaladó egér a macskát elérhetetlen
fénypallóról kacagta ki, a lent
zajló háborúkban szörtyögni kezdtek
a béke fénypipái, és az éttermek
csillanó fényeibe egy-egy
éhes hajléktalan is belekönyökölt,
s anyám a maga törékeny
kezével csak szedte, csak adogatta,
csak söpörte szoknyájába a csillagokat,
s nyújtózkodott, hogy elérje és
nekünk átadhassa a béke fénypipáit,
hogy a felhők rojtjaira kötözgetve
ereszthesse őket alább, s amikor
már sok-sok fényességet leadott,
s az éjszaka fényei mögé nyúlva
újabb és újabb fényeket keresett,
s én szaladtam a csillagtároló
edényekkel, hogy őt onnan
leemelhessem, s végre hazahozzam,
haza oda, ahol az ágy sarkában a párna
már fényektől púpozódik, ahol
a beteg virág szirmán is új
életet kibontó fény tündököl,
egyszer csak érezni kezdtem, hogy
az ég nehéz fekete pallója hajlik
le rám, s a bordázatán – mint
leszakíthatatlan, csillagszoknyás,
távoli asszony – törékeny kezeit
keresztbe téve sír az anyám.