Lásd, én akartam, hogy
legyen a világ, a szél a tóban
halat kergessen, a vakoknak
szemében kinyíljanak a világok,
akár a sűrű fák árnyékában a fényre
éhes orchideák. Hogy mindenki
kitapogassa magában a csontot,
amikor reggel utcára lépni hív az óra,
kezét idő előtt ne tegye keresztbe az
öreg szomszéd, s az aprócska gyerek
úgy üljön ki a sámlin a függőfolyosóra,
ahogy a fatemplom, amin még évekig
simít egyet a mester keze.

Akartam bánatból jókedvet facsarni.
S a felhő lenge öltözetéből kilépni
látni az esőt, a tükörnek egy reggel
odaadni másik önmagát, a panaszt
úgy elfüstölni, ahogy a hamutartó
felett egyszer csak szédelegni kezd a
gond, akartam, hogy ez a ritkás
vidék néha tömörebb legyen,
s a lábnyomok is úgy megsűrűsödjenek
rajta, mintha minden áldott nap
betérne hozzánk egy újabb látogató.

De a kisgyerek ingecskéi mégis
annyira kékek, mintha csak
lúdbőrzene benne az élet, a vakok
szemében megunt celofánként
zörögnek az orchideák, s tudják,
hogy a külső papírhéj, amit
rájuk akasztott valaki, végleg
levehetetlen immár, és a fák,
melyekből már kinőni vágynak,
erősebbek az ő vágyuknál is,
s megmarad a szemekben az
a fekete vitorlájú csend is.

S mégis, amikor az éjszakák fogai
közé fogva a vakok szemében aprót
sem mozdul a csend, s a parkettán
épp csak kicsit nyöszörög az ember,
kit szíve rossz rohanása félúton
megállni és szíve fáradt mandzsettáit
a földre fektetni késztetett, akkor,
igen, akkor kell a konyhában a
hűtőt kinyitva egy félig megdermedt
tojást találni, s héjának roppanása
után megnézni azt, hogy a gyerek,
kit az éjszaka is kinn felejtett azon
billegős sámlin, úgy néz-e a magasba
még most is, mint a fatemplom, amin
mindennap simít egyet a mester keze,
akkor kell visszagombolni az
ingét még viselő szív mandzsettáit,
s akkor kell legalább egy orchideát
találni, amin felkapaszkodhat a
fényhez a vakok szeme.