Ősz volt, odakinn már félig megkopaszodtak a fák, s mintha néhány testesebb bokornak is csontja tört volna. Benn, a traumatológián csendben feküdtek a betegek. Az egyik a térde csontját hagyta el, a másik a csípőjét lapogatta.

Nyugalom volt, olyan orvosi vizit nélküli halódó délután. A szobában többnyire öregasszonyok feküdtek. A hajukon most kicsit foltosabb volt a festék, szemükben meg talán a belső rettegéstől nagyobb a szemgolyó. Vártak. Az egyik a műtétre, arra a változást hozó késre, fogóra, a másik a veres alkonyból épp akkor kiváló vérre, a harmadik meg arra, hogy megszűnjön végre az a napok óta ide-oda mászkáló fájdalom.

Közvetlenül az ajtó mellett egy finom arcú, valaha jobb napokat látott, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő s akkor talán még fényes kalapot is viselő hölgy feküdt. Feküdt. Mert néhány nappal korábban elesett. S azután nem, mégsem a mennyekbe repült, ahogy álmában tenni szokta, hanem ott maradt a földön. Napokig.

A közeli kórház számára az ügy komplikáltnak ígérkezett. Így az öreg, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő hölgyet, úgymond, elfektették. A röntgen azt mutatta, hogy a combnyak sérült. Műteni kellett volna. Vagy legalább arra az ide-oda mászkáló fájdalomra adni valamit. A döntés ezzel kapcsolatban meg is született, s a tény a gyógyszerkönyvbe annak rendje-módja szerint bekerült.

Délidőben egy – a traumatológiára az öregek otthonából épp akkor átkerülő – nővérnek kellett kiosztani a gyógyszereket. Szemmel láthatóan zavarta, hogy itt – még ha átmenetileg is – kiesett a pikszisből. Méltatlannak érezte, hogy ő, aki már "bevégezte" a főiskolát, itt lepedőket meg öregeket hajtogat.

Különösen bosszantotta az a jajgató, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő öregasszony. Nem illett bele ebbe a nagy sürgés-forgásba. Ahelyett, hogy felszívódott volna odakinn a napsütésben, amely a maga munkáját az emberek, a házak húsában mind mélyebbre hatolva, a belek trapézkorlátain is átlendülve, a traumatológusok arany szikéjét használva, megállás nélkül végezte, még mindig itt feküdt. A lába ugyanolyan törött volt, mint amikor behozták ide. S közben mintha új bajt is szerzett volna magának. Tördelni kezdte a saját lelkét. A fájdalom kiváltotta tudatzavar miatt olykor magához beszélt. Ilyenkor magasra nyújtotta a karját, hogy lássa azt a másikat, aki ránéz, aki őt meghallgatja. S csak mondta, mondta a magáét.

Aztán fájdalomcsillapítót kért magának. A nővér azonban elnézett fölötte. Az idős asszony még egyszer kérte. Most már jajgatva és hangosan. A nővér most is olyannak látszott, mint aki süket. Csak a csendet csomagolta ki magából. Messzire nézett. Túl az ablak előtt elhelyezett ágyakon is.

A szomszéd ágyon fekvő betegnek látogatója volt, egy közeli hozzátartozó, aki már órák óta figyelte a kórteremben folyó történéseket. Ő próbált most rendet tenni ebben a furcsa hallgatásokkal teli zűrzavarban.
– Fájdalomcsillapítót kért – szólt oda a nővérnek. – Adni kellene.
– Hányhat tőle – mondta a nővér. – S az nekem: dolog.
– Akkor miért nem kér neki másfajtát?
– Majd – mondta a nővér. – Ráér. Ellesz itt még egy ideig.
S elvonult. Csak bő háromnegyedóra múlva jött vissza. A hozzátartozó, aki még mindig a másik beteg ágya mellett üldögélt, azt remélte, hogy a nővérrel együtt megérkezett talán a fájdalomcsillapító is.

A nővér odament az ágyhoz, a finom arcú, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő és fényes kalapot viselő, öreg hölgy ágyához, s adogatni kezdte a kezében levő pirulákat. S eközben a maga legtermészetesebb hangján, a foga közt szűrve a szót, ennyit mondott:
– Vedd be! … Ezt meg azért kapod, hogy ne legyél zizi.

2011