Azon a vidéken gyakran estek földre a repülők. Tehették, mert a lakótelep városszéli homokbuckái már mindent elrejtettek, sőt kifejezetten eldugtak a szájtáti, bámész városi tömeg elől. Ide, ennek a telepnek az egébe csak az jött, aki, ha esni akart, hát eshetett.
Sűrű esések voltak, és sűrűsödtek a halottakról szóló kósza mendemondák is. Hogy varjú vitte szárnyán a gépet. Hogy seregély vájta kerekebbre a pilóta szemét. Hogy egy repülő fennakadt a fákon, s azóta minden levél vele együtt már csak repülni akar.
S egy olyan repülős éjjel megkívánta a föld egy fiatal, épp csak akkor gyűrűt váltó pilóta gépét is. Az asszony sokáig zokogott utána. Annyit zokogott, hogy a könnyeiből tán ezer vízgyűrű is megformálódott volna. Aztán kiszáradtak benne a kutak, kiszáradt asztalán a váza, s azt álmodta, hogy kiszárad egyszer majd ott fenn az az esőt lengető ég is.
Ahogy reggelenként felébredt, látnia kellett mégis, hogy az ég továbbra is lucskos, s hogy azon a vidéken gyakran esnek földre a repülők. Így múltak az éjjelek meg a reggelek.
Egy éjjel a fiatalasszony a televízió előtt kuporgott. Egy más vidéket nézett, mely azonban lassacskán olyan lucskos lett, akár az ő vidéke. S a hajón egyre határozottabban rajzolódott ki a felirat: Titanic. A hajón emberek voltak. Az egyiknek a lábán ült a varjú, a másik szemét még épp csak kereste a gondolatseregély…
A hajón az emberek összekapaszkodtak. Ismerősök és ismeretlenek. Aki tehette, az a fatámlájú csónakba esett, aki már nem, az még eshetett a vízbe. Egy házaspár csónak nélkül maradt. Pontosabban, csónak nélkül maradt a férfi, mert a nőnek ott lenn, a fatámlán még szorítottak volna helyet. Az asszony először zokogott. Csupa lucsok volt a hajó fedélzete. Majd, amikor minden könnyét elsírta már, száradni kezdett. Száradni kezdett benne a vágy, hogy egyedül csónakba lépjen. S ekkor tett visszafelé néhány lépést. Épp csak annyit, hogy félúton legyen víz és föld között.
Másnap a pilóta asszonyát is az eltűntek között tartották számon. Hosszasan dörömböltek az ajtaján. Amikor rátaláltak, már alig lélegzett. Apró ereket vágott előző éjjel azon a gyűrűs kezén, majd később száradó torkán is.
Hogy csónakba lépett, vagy fel, oda a soha le nem eső gépbe? Ki tudná ma már megmondani?
2010
Sűrű esések voltak, és sűrűsödtek a halottakról szóló kósza mendemondák is. Hogy varjú vitte szárnyán a gépet. Hogy seregély vájta kerekebbre a pilóta szemét. Hogy egy repülő fennakadt a fákon, s azóta minden levél vele együtt már csak repülni akar.
S egy olyan repülős éjjel megkívánta a föld egy fiatal, épp csak akkor gyűrűt váltó pilóta gépét is. Az asszony sokáig zokogott utána. Annyit zokogott, hogy a könnyeiből tán ezer vízgyűrű is megformálódott volna. Aztán kiszáradtak benne a kutak, kiszáradt asztalán a váza, s azt álmodta, hogy kiszárad egyszer majd ott fenn az az esőt lengető ég is.
Ahogy reggelenként felébredt, látnia kellett mégis, hogy az ég továbbra is lucskos, s hogy azon a vidéken gyakran esnek földre a repülők. Így múltak az éjjelek meg a reggelek.
Egy éjjel a fiatalasszony a televízió előtt kuporgott. Egy más vidéket nézett, mely azonban lassacskán olyan lucskos lett, akár az ő vidéke. S a hajón egyre határozottabban rajzolódott ki a felirat: Titanic. A hajón emberek voltak. Az egyiknek a lábán ült a varjú, a másik szemét még épp csak kereste a gondolatseregély…
A hajón az emberek összekapaszkodtak. Ismerősök és ismeretlenek. Aki tehette, az a fatámlájú csónakba esett, aki már nem, az még eshetett a vízbe. Egy házaspár csónak nélkül maradt. Pontosabban, csónak nélkül maradt a férfi, mert a nőnek ott lenn, a fatámlán még szorítottak volna helyet. Az asszony először zokogott. Csupa lucsok volt a hajó fedélzete. Majd, amikor minden könnyét elsírta már, száradni kezdett. Száradni kezdett benne a vágy, hogy egyedül csónakba lépjen. S ekkor tett visszafelé néhány lépést. Épp csak annyit, hogy félúton legyen víz és föld között.
Másnap a pilóta asszonyát is az eltűntek között tartották számon. Hosszasan dörömböltek az ajtaján. Amikor rátaláltak, már alig lélegzett. Apró ereket vágott előző éjjel azon a gyűrűs kezén, majd később száradó torkán is.
Hogy csónakba lépett, vagy fel, oda a soha le nem eső gépbe? Ki tudná ma már megmondani?
2010