Szilveszterre készültek aznap. A faluban a szilveszter is visszafogottabb volt. A csillagok, ha pukkantak, kisebbet pukkantak, s az öröm kígyója is csak hármat tekeredett a kút körül.
Az öregember már napok óta érezte, hogy valami nincs rendben, most mégis bizakodással várta az újévet. Reggel kiment a kamrába, hurkával, kolbásszal megrakodva tért vissza. Aztán behozta a másnapi leveshez a csirkét is. A csirkét az asszony már megfosztotta a tollától, s most bőrre vetkőztetve, két lábát az égre meresztve várta az újévi megújulást.
Még tízet sem ütött az óra, amikor az öregember valami szédülésfélét érzett.
– Pezsgőt bontott bennem az élet – szólt oda az asszonynak, aki épp az udvart seperte. Az asszony azonban messze volt. Csak szűrve hallotta a hangokat, aztán már annyira sem.
Az öregember ekkor a torkában érezte a szorítást. Az érzés messziről jött…
– Szilveszter van – nyugtatta magát. – Szilveszter napján tán mégsem halnak az emberek.
Becsukta a szemét egy pillanatra. Fákat látott. Nagy, haragos fákat, zörgő tűlevelekkel. Súlyosak voltak, pedig épp csak ráhajoltak a mellkasára.
Az asszony már fekve találta. A szeme nyitva volt, a szájában is ropogott még a szavak hava. Az asszony riasztotta a lányait, akik úgy szaladtak, hogy még az árnyékukat is maguk mögött hagyták.
A döntést közösen hozták meg. Be kell menni a kórházba, ott majd adnak valami szívmelengetőt. Az úton szorosan összehajoltak, kéz a kézhez, láb a lábhoz, szó a szóhoz. Mögöttük riadtság volt, előttük sűrű éjszaka, magukban pedig az összeszokottság csillagait hordták.
A kórházban csak a lampionok emlékeztettek a szilveszterre. Az öregembert – anélkül hogy megkérdezték volna, hol fáj – pőrére vetkőztették. Lekapkodták róla az ünnepi fehér inget és az alsónadrágot is. Az alsónadrágot, melyet az elmúlt nyolcvan év alatt senki nem tudott leparancsolni róla a lányai előtt. Ám itt ezzel mit sem törődtek. Úgy gondolták, ami a kórházon kívül született, kívül maradhat a folyosón, azon a falhoz tolt, elaggott hokedlin.
Az öregember összeszorította a száját. S kiköpdöste magából a csillagokat. Nem szólt többet, egyetlen szót sem; szégyellte magát. S így ment át még aznap este a halálba. S csak az Isten tudta róla, hogy mit gyilkoltak meg benne a segítő kezek. S tudták a lányai, miközben hazafelé igyekeztek. Összehajolva. Kéz a kézhez, láb a lábhoz…
2010
Az öregember már napok óta érezte, hogy valami nincs rendben, most mégis bizakodással várta az újévet. Reggel kiment a kamrába, hurkával, kolbásszal megrakodva tért vissza. Aztán behozta a másnapi leveshez a csirkét is. A csirkét az asszony már megfosztotta a tollától, s most bőrre vetkőztetve, két lábát az égre meresztve várta az újévi megújulást.
Még tízet sem ütött az óra, amikor az öregember valami szédülésfélét érzett.
– Pezsgőt bontott bennem az élet – szólt oda az asszonynak, aki épp az udvart seperte. Az asszony azonban messze volt. Csak szűrve hallotta a hangokat, aztán már annyira sem.
Az öregember ekkor a torkában érezte a szorítást. Az érzés messziről jött…
– Szilveszter van – nyugtatta magát. – Szilveszter napján tán mégsem halnak az emberek.
Becsukta a szemét egy pillanatra. Fákat látott. Nagy, haragos fákat, zörgő tűlevelekkel. Súlyosak voltak, pedig épp csak ráhajoltak a mellkasára.
Az asszony már fekve találta. A szeme nyitva volt, a szájában is ropogott még a szavak hava. Az asszony riasztotta a lányait, akik úgy szaladtak, hogy még az árnyékukat is maguk mögött hagyták.
A döntést közösen hozták meg. Be kell menni a kórházba, ott majd adnak valami szívmelengetőt. Az úton szorosan összehajoltak, kéz a kézhez, láb a lábhoz, szó a szóhoz. Mögöttük riadtság volt, előttük sűrű éjszaka, magukban pedig az összeszokottság csillagait hordták.
A kórházban csak a lampionok emlékeztettek a szilveszterre. Az öregembert – anélkül hogy megkérdezték volna, hol fáj – pőrére vetkőztették. Lekapkodták róla az ünnepi fehér inget és az alsónadrágot is. Az alsónadrágot, melyet az elmúlt nyolcvan év alatt senki nem tudott leparancsolni róla a lányai előtt. Ám itt ezzel mit sem törődtek. Úgy gondolták, ami a kórházon kívül született, kívül maradhat a folyosón, azon a falhoz tolt, elaggott hokedlin.
Az öregember összeszorította a száját. S kiköpdöste magából a csillagokat. Nem szólt többet, egyetlen szót sem; szégyellte magát. S így ment át még aznap este a halálba. S csak az Isten tudta róla, hogy mit gyilkoltak meg benne a segítő kezek. S tudták a lányai, miközben hazafelé igyekeztek. Összehajolva. Kéz a kézhez, láb a lábhoz…
2010