A kiskatona szeretett a gyerekekkel játszani. Az ablakban üldögélve gyakran elnézegette, ahogy jönnek-mennek, repülőt reptetnek, labdát ütögetnek a falnak. S olykor, persze csak elvétve és lopva, személyesen is lejött közéjük, hogy ássa a homokot, túrja a földet, s megsimogassa az onnan váratlanul előmászó, apró varangyos békákat. S aztán úgy tegyen, mint aki örökre eltünteti a varangyot a földről.
A kiskatonának volt még egy titkolt szenvedélye. A szomszéd emeletes házban lakó asszonyt is szívesen megnézte, ha amolyan gyorstalpalós kimenőt kapott. Az asszony gyakran volt egyedül, mert katonatiszt férjét, aki egyébként pilóta volt, s katonai repülőket kormányzott az ellenséges égnek, sűrűn elszólította hazulról a szolgálat.
A kiskatona meg csak nézte, nézte ilyenkor az asszonyt – a haja sűrű záporától a körme hegyéig. Szeretett a testén kis gödröket ásni, a sezlonba levegőkupacokat túrni, s az asszony remegő szeméről a félelem kis hangyácskáit elijeszteni. Úgy tett, mint aki minden szúrós kis hangyát elkerget a Földről.
S aztán nemcsak a katonák jöttek-mentek, hanem jönni-menni kezdtek a hírek is. Hogy itt valami katonának van egy szenvedélye. Hogy folyton ás, túr, meg férgekből előbúvó pillangókat röptet.
S így ment ez hónapokon keresztül. Ám egy este nagy este lehetett, mert attól kezdve a kiskatona még rövid időre sem ült ki az ablakba. A gyerekek homokot ástak, földet túrtak, s várták a kiskatonát, aki majd megsimogatja, s aztán eltünteti a varangyot. A katona azonban nem jött sem aznap, sem másnap, még hónapok múlva sem. Az ablak támláit becsukták, a ház hámló vakolatát még mélyebbre tépték, s az asszony remegő szeméről sem iszkoltak már messzire a szúrós hangyák.
Siratta az emberét. Azt a kicsit. A katonát. Aztán meg a másikat is. A katonát. Mert őt meg néhány évre fémlepkébe zárták. Ellenséget talált nem csupán az égben, hanem lenn, a földön is. A másik katonát. Amikor ütött, azt érezte, szolgálatot teljesít. Olyan puskával felszereltet. Pontosan célzott, ahogy korábban tette ezt a géppel is, amikor az ellenséges éggel találta szembe magát.
A kiskatonának volt még egy titkolt szenvedélye. A szomszéd emeletes házban lakó asszonyt is szívesen megnézte, ha amolyan gyorstalpalós kimenőt kapott. Az asszony gyakran volt egyedül, mert katonatiszt férjét, aki egyébként pilóta volt, s katonai repülőket kormányzott az ellenséges égnek, sűrűn elszólította hazulról a szolgálat.
A kiskatona meg csak nézte, nézte ilyenkor az asszonyt – a haja sűrű záporától a körme hegyéig. Szeretett a testén kis gödröket ásni, a sezlonba levegőkupacokat túrni, s az asszony remegő szeméről a félelem kis hangyácskáit elijeszteni. Úgy tett, mint aki minden szúrós kis hangyát elkerget a Földről.
S aztán nemcsak a katonák jöttek-mentek, hanem jönni-menni kezdtek a hírek is. Hogy itt valami katonának van egy szenvedélye. Hogy folyton ás, túr, meg férgekből előbúvó pillangókat röptet.
S így ment ez hónapokon keresztül. Ám egy este nagy este lehetett, mert attól kezdve a kiskatona még rövid időre sem ült ki az ablakba. A gyerekek homokot ástak, földet túrtak, s várták a kiskatonát, aki majd megsimogatja, s aztán eltünteti a varangyot. A katona azonban nem jött sem aznap, sem másnap, még hónapok múlva sem. Az ablak támláit becsukták, a ház hámló vakolatát még mélyebbre tépték, s az asszony remegő szeméről sem iszkoltak már messzire a szúrós hangyák.
Siratta az emberét. Azt a kicsit. A katonát. Aztán meg a másikat is. A katonát. Mert őt meg néhány évre fémlepkébe zárták. Ellenséget talált nem csupán az égben, hanem lenn, a földön is. A másik katonát. Amikor ütött, azt érezte, szolgálatot teljesít. Olyan puskával felszereltet. Pontosan célzott, ahogy korábban tette ezt a géppel is, amikor az ellenséges éggel találta szembe magát.