"Mindent meg kell simogatni, a hiénákat és a békákat is" – olvasta a gyerek egy versben, s hogy eljusson a simogatásig, először a Hold vízen táncoló tükörképét vette a tenyerére. De amikor őt akarta megsimogatni, fájdalmat okozott a víznek. A víz minden zavaró mozdulatra ráncosabbá vált, s hogy ne fájjon neki annyira az érintés, lyukat keresett magának a mélyben, s azon keresztül elszaladt.

– Akkor pókot fogok simogatni – gondolta a gyermek, s hogy a póknak megmutassa, milyen a simogatás, széthajtotta a hálójának a szálait. Bármilyen óvatosan is próbált közeledni, a háló néhány szála szétszakadt.

– Akkor varangyot fogok simogatni – mondta a gyermek kétségbeesetten, s egészen a tóig futott. Kavicsok futkostak a cipője alatt, mögött, s úgy érezte, ha még egyet lép, meghalnak a kavicsok. Egy varangy jött felé, hűvösen szállt benne alább az élet, s a simogató mozdulat elől egészen vissza, a tóig futott.

– Ha őt nem, akkor majd a tavat simogatom – gondolta a gyermek. Kezébe vette a vizet, s a Nap felé emelve nézte, hogy futnak át rajta a fények. S a fények egyre beljebb futkostak a tavon.

A gyermek fényt fogni indult. Összesimítani a hullámokat. Befelé igyekezett a vízbe. Néhány lépés után kagylókkal és rákokkal találkozott. A rákok csattogni kezdtek ollóikkal, a kagylók meg kinyitották évszázadok óta csukott szájukat. S a kisfiú már hiába akarta megsimítani a tavat.

2011