A festőművésztanonc feladata az volt, hogy a Napot fesse a vászonra. A mester majd egy óra múlva került mögé, s miután szemügyre vette a vásznat, így szólt:
– Fakó.
A tanonc erre festéket váltott, erős cinóbervörössel próbálkozott, s most már aggódva várta mestert. A mester a kép elé lépve, hosszas fejcsóválás után újra csak ezt a szót szűrte át a foga között:
– Fakó.
A tanonc ekkor rózsákat vett elő, a szirmokat addig csavargatta, amíg kipréselt belőlük minden életet. Ezt az oldatot vitte fel a Napra. A mester most is csak azt dünnyögte:
– Fakó.
A tanonc erre saját ujjába mártotta a kést, s a vért, ami lepergett, gondosan rácsöpögtette a Napra. De a mester most is csak ennyit mondott:
– Fakó.
A tanonc erre szemügyre vette mesterét. Erősen szúrt – a szíve felé; a vért, ami lecsurgott, egy tálkában gyűjtötte össze. S aztán gondosan hordta fel minden cseppjét a vászon Napjára. A mester, ki az oldalán feküdt, egy utolsót pillantott rá, s még annyit préselt ki magából, de azt a leghatározottabban:
– Fakó.

2011