A gyermeknek nagy fekete szeme volt, akkora, hogy tán az egész éjszaka belefért volna, és sehol sem kötözködtek volna vele a lármás csillagok. Az anyja mindennap végigtolta a babakocsit a ház kapujától a boltig vezető úton, s közben távol tartotta tőle az égerfák és a szilfák repkedő virágporát, távol a kíváncsiskodó arcokat, s távol a túl korán nagyra törő fényeket is.
Az embereket kezdetben idegesítette ez a néma és méltóságteljes vonulás. Egyik ürügyet a másik után találták ki, hogy megállíthassák az asszonyt, s váratlanul, ám annál hosszabban beleshessenek az árnyékot vető tető alá. Volt, aki nevetős szájjal nézett be a kocsiba, s a nevetős szájnak azonnal utána küldte hadonászó kezét is.
A gyermek azonban mindig ugyanazzal a tágra nyílt, hatalmas szemmel nézett vissza. Az ő szemét nem szűkítette be a harag, és a nevetés sem csónakázott át úgy oda, hogy félni kellett volna, kiloccsan a dülöngélő hullámokon.
Amikor a nyár már lebontotta a fákról a tavasz ügyetlen kézmozdulatait, s akkora fényfáklyákat dobált a földre, hogy attól már megmozdult minden harci ösztön a lent lévőkben is, amikor vad kétségbeeséssel kutatott már mindenki a fiók mélyén lapuló napszemüveg után, ő akkor is megbirkózott a fényfáklyákkal, s akkor is ráfektette a tolakodó fénypálcákra a bogárhátú éjszakát.
S lassan valami misztikus csodálat, majd félelem vette körül az isteni gyermeket. Ha az anyja megjelent vele a kapuban, önkéntelenül hátrébb húzódott mindenki. A ráncot a ruhájukon egyenesítgetni kezdték, a repkedő bogaraknak csendet parancsoltak, a napszemüvegükre pedig többen rákarcolták ezt a szót: Vivien.
Így hívták ugyanis a gyermeket, akinek szemében tág udvarú házat épített magának az éjszaka, s aki folyton vendégül hívta, s magánál tartotta az érkező fényeket. S néhányan már álmodtak is róla. Arról, hogy a babakocsi egyszer csak váratlanul felgördül az égre, és az a sok vágy, az a sok szégyenteljes rendetlenség, amit kivetett magából a test, a lélek, s amit már mind-mind besúgtak a gyermek párnája alá, úgy ömlik ki ebből az éjszakától duzzadó szemből, akár egy feslő és fényeket termő virágból.
Megérkezett az ősz is. Az idő már beleharapott minden levélbe, de az asszony a babakocsival még mindig rendületlenül járta az útját. Csak valahogy a tartása változott meg. Korábban heves, gyorsan visszaegyenesedő mozdulattal csúsztatott be apró szavakat a babakocsi ernyője alá. Most azonban mintha egyik napról a másikra megöregedett volna. A szája keskenyebbé vált, a hajáról eltűntek az elektronsistergésű fémcsatok, körömcipőjében pedig már nem a büszkeség csattogott hegyesen, hanem a tompa rémület csúszkált ide-oda.
Azelőtt az asszony a sok nevetős száj elől csak egy apró, szinte visszarimánkodó lépéssel tért ki. S csak azt mondta, csitt, aludni készül Vivien. Most azonban szinte futott. Még a bogárhátú éjszaka sem tudta vele tartani az ütemet, ha a fáradó alkonyt neki kellett volna megsegítenie. De igyekezett. S így futottak ők ketten együtt hetekig.
Aztán egy téli hajnalon az asszony megállt. Szétnézett a fehér harangszoknyákat ringató tájon.
Rajta fekete kabát volt, illett a babakocsi sötét kerekéhez. Amikor a kocsi már egyet sem mozdult, ő lassan lehúzta kesztyűjét. A gyűrűje köve aznap bogárhátú volt. S bogárhátú nappalokat ringatott a gyermek szeme is.
Vivien. Ez a szó volt a gyűrű közepébe fúrva. S az asszony, mintha épp csak gyűjtögetni kezdene, felszedegette maga körül, majd kis cserépedénybe rakosgatta a szanaszét heverő kavicsokat. Mikor már sok volt együtt, pattintgatni kezdett. Csinált a kavicsoknak kemény lefutású éleket.
Aztán az egyiket a gyűrű kövéhez emelte, de előbb elhessentett róla még egy bogarat. Vivien – fennhangon ezt a szót betűzte. Majd gyorsan vésni kezdett, s így fejezte be: Vivien, a vak.
2011
Az embereket kezdetben idegesítette ez a néma és méltóságteljes vonulás. Egyik ürügyet a másik után találták ki, hogy megállíthassák az asszonyt, s váratlanul, ám annál hosszabban beleshessenek az árnyékot vető tető alá. Volt, aki nevetős szájjal nézett be a kocsiba, s a nevetős szájnak azonnal utána küldte hadonászó kezét is.
A gyermek azonban mindig ugyanazzal a tágra nyílt, hatalmas szemmel nézett vissza. Az ő szemét nem szűkítette be a harag, és a nevetés sem csónakázott át úgy oda, hogy félni kellett volna, kiloccsan a dülöngélő hullámokon.
Amikor a nyár már lebontotta a fákról a tavasz ügyetlen kézmozdulatait, s akkora fényfáklyákat dobált a földre, hogy attól már megmozdult minden harci ösztön a lent lévőkben is, amikor vad kétségbeeséssel kutatott már mindenki a fiók mélyén lapuló napszemüveg után, ő akkor is megbirkózott a fényfáklyákkal, s akkor is ráfektette a tolakodó fénypálcákra a bogárhátú éjszakát.
S lassan valami misztikus csodálat, majd félelem vette körül az isteni gyermeket. Ha az anyja megjelent vele a kapuban, önkéntelenül hátrébb húzódott mindenki. A ráncot a ruhájukon egyenesítgetni kezdték, a repkedő bogaraknak csendet parancsoltak, a napszemüvegükre pedig többen rákarcolták ezt a szót: Vivien.
Így hívták ugyanis a gyermeket, akinek szemében tág udvarú házat épített magának az éjszaka, s aki folyton vendégül hívta, s magánál tartotta az érkező fényeket. S néhányan már álmodtak is róla. Arról, hogy a babakocsi egyszer csak váratlanul felgördül az égre, és az a sok vágy, az a sok szégyenteljes rendetlenség, amit kivetett magából a test, a lélek, s amit már mind-mind besúgtak a gyermek párnája alá, úgy ömlik ki ebből az éjszakától duzzadó szemből, akár egy feslő és fényeket termő virágból.
Megérkezett az ősz is. Az idő már beleharapott minden levélbe, de az asszony a babakocsival még mindig rendületlenül járta az útját. Csak valahogy a tartása változott meg. Korábban heves, gyorsan visszaegyenesedő mozdulattal csúsztatott be apró szavakat a babakocsi ernyője alá. Most azonban mintha egyik napról a másikra megöregedett volna. A szája keskenyebbé vált, a hajáról eltűntek az elektronsistergésű fémcsatok, körömcipőjében pedig már nem a büszkeség csattogott hegyesen, hanem a tompa rémület csúszkált ide-oda.
Azelőtt az asszony a sok nevetős száj elől csak egy apró, szinte visszarimánkodó lépéssel tért ki. S csak azt mondta, csitt, aludni készül Vivien. Most azonban szinte futott. Még a bogárhátú éjszaka sem tudta vele tartani az ütemet, ha a fáradó alkonyt neki kellett volna megsegítenie. De igyekezett. S így futottak ők ketten együtt hetekig.
Aztán egy téli hajnalon az asszony megállt. Szétnézett a fehér harangszoknyákat ringató tájon.
Rajta fekete kabát volt, illett a babakocsi sötét kerekéhez. Amikor a kocsi már egyet sem mozdult, ő lassan lehúzta kesztyűjét. A gyűrűje köve aznap bogárhátú volt. S bogárhátú nappalokat ringatott a gyermek szeme is.
Vivien. Ez a szó volt a gyűrű közepébe fúrva. S az asszony, mintha épp csak gyűjtögetni kezdene, felszedegette maga körül, majd kis cserépedénybe rakosgatta a szanaszét heverő kavicsokat. Mikor már sok volt együtt, pattintgatni kezdett. Csinált a kavicsoknak kemény lefutású éleket.
Aztán az egyiket a gyűrű kövéhez emelte, de előbb elhessentett róla még egy bogarat. Vivien – fennhangon ezt a szót betűzte. Majd gyorsan vésni kezdett, s így fejezte be: Vivien, a vak.
2011