A doktor nyakában mindig ott lógott egy sztetoszkóp. Ha öregember lába botlott, ha apró gyermek vette sűrűbben a levegőt, ha fiatalasszony kapkodott nagy zokogással a szívéhez, a sztetoszkóp máris előkerült, s a doktor úgy, de úgy hallgatott be a bőr alá a testbe, ahogy belehallgat az Isten az éjszakába, amikor betegnek és fáradtnak látszanak a csillagok.
Az emberek megszokták, hogy nincs doktor sztetoszkóp nélkül, s amikor a színházban egyszer sztetoszkóp nélkül jelent meg, megrohanta szívüket a rémület. Tanakodni kezdtek. Nem tudták, mi hiányzik róla, hisz a képek olyan gyorsan pörögtek és törlődtek bennük nap mint nap. Azt azonban érezték, valami eltűnt.
Amikor két felvonás közötti szünetben a doktor mellett mentek el a folyosón, szemükkel önkéntelenül is vizsgálni kezdték. Előbb a szakállából bontották ki a hullámgödröket, azután nyakkendőjén szaporodtak a vizsgálódó szemfoltok, majd kezét-lábát fogták szemük egyetlen hosszú spárgaszálába, s úgy mentek hozzá egyre közelebb.
A doktor pedig lassan érezni kezdte, hogy ritkul a levegő, a monológok egyre halkabban szólnak, s a függönyök már a jelenet vége előtt összeszaladnak. A doktor ült a székében, s maga sem tudta, mi lehet ennek a szokatlan érzésnek az oka.
Gerendákat látott, melyeket a csúszkáló fény fogott össze. Arcokat, amelyekben megnőttek az üregek. Testeket, melyekből kikandikált egy-egy borda. Végül az egyik testen, ott, ahol a nyakkendőnek kellett volna megülnie, feltűnt egy sztetoszkóp. Kinyúlt, hogy kézbe vegye, hogy magához ölelje, hogy eggyé tegye önmagával – hiszen régebben oly sokszor elképzelte ezt.
A sztetoszkópot azonban nem volt könnyű megszereznie. Úgy lógott ott, mint egy elektronjaiban megfogyatkozott fémcső. Hangok szaladtak benne ide-oda. Kozmikus nagy szívhangok lehettek, mert minden mozdulatukra véresebb lett egy csillag, s nagyobbra nyílt a folyosókon egy összezárulni készülő kapu. S feltűnt egy kép, amelyen kirajzolódni látszott egy távoli vízesés.
A vízesés a magasból zúdult alá, nagy robajjal jött, válogatás nélkül gyűrte maga alá a fákat is. Amint azonban a doktor teste felé közeledett, egy nagy körgyűrűbe ütközött. A körgyűrű a doktor számára ismerős volt, s mégis valami új. A vízesés egy sztetoszkóphoz hasonlított: csövek lógtak ki belőle, a végükön szív formájú konnektorok voltak. A kezét nyújtotta a sztetoszkóp felé, hogy megfogja. Azt képzelte, hogy most, igen, most végre valóban hallani fogja azt a korábban már oly sokszor halló-távolba hozott lüktetést.
A lüktetés mögött azonban ezúttal egy doktor állt, az Egek doktora, s a nyakában ott lógott a sztetoszkóp. Az ő sztetoszkópja. S ahogy az Egek doktora a mellkasára tette a kezét, érezte, hogy a szíve megnő. Nagy lett, akár a magát fényekkel fulladásig megtöltő telihold, aztán akkora, akár a napnyugatban minden idegszálával fennmaradni akaró Nap, majd az erek a világ minden tájára szétszaladtak benne. Az Egek doktora lassan fölé hajolt, a sztetoszkópot ide-oda húzogatta a mellkasán… Majd, amikor egy pillanatra az ablak fényéhez emelte, látnia kellett, hogy fennakadt benne egy szívdarab.
2011
Az emberek megszokták, hogy nincs doktor sztetoszkóp nélkül, s amikor a színházban egyszer sztetoszkóp nélkül jelent meg, megrohanta szívüket a rémület. Tanakodni kezdtek. Nem tudták, mi hiányzik róla, hisz a képek olyan gyorsan pörögtek és törlődtek bennük nap mint nap. Azt azonban érezték, valami eltűnt.
Amikor két felvonás közötti szünetben a doktor mellett mentek el a folyosón, szemükkel önkéntelenül is vizsgálni kezdték. Előbb a szakállából bontották ki a hullámgödröket, azután nyakkendőjén szaporodtak a vizsgálódó szemfoltok, majd kezét-lábát fogták szemük egyetlen hosszú spárgaszálába, s úgy mentek hozzá egyre közelebb.
A doktor pedig lassan érezni kezdte, hogy ritkul a levegő, a monológok egyre halkabban szólnak, s a függönyök már a jelenet vége előtt összeszaladnak. A doktor ült a székében, s maga sem tudta, mi lehet ennek a szokatlan érzésnek az oka.
Gerendákat látott, melyeket a csúszkáló fény fogott össze. Arcokat, amelyekben megnőttek az üregek. Testeket, melyekből kikandikált egy-egy borda. Végül az egyik testen, ott, ahol a nyakkendőnek kellett volna megülnie, feltűnt egy sztetoszkóp. Kinyúlt, hogy kézbe vegye, hogy magához ölelje, hogy eggyé tegye önmagával – hiszen régebben oly sokszor elképzelte ezt.
A sztetoszkópot azonban nem volt könnyű megszereznie. Úgy lógott ott, mint egy elektronjaiban megfogyatkozott fémcső. Hangok szaladtak benne ide-oda. Kozmikus nagy szívhangok lehettek, mert minden mozdulatukra véresebb lett egy csillag, s nagyobbra nyílt a folyosókon egy összezárulni készülő kapu. S feltűnt egy kép, amelyen kirajzolódni látszott egy távoli vízesés.
A vízesés a magasból zúdult alá, nagy robajjal jött, válogatás nélkül gyűrte maga alá a fákat is. Amint azonban a doktor teste felé közeledett, egy nagy körgyűrűbe ütközött. A körgyűrű a doktor számára ismerős volt, s mégis valami új. A vízesés egy sztetoszkóphoz hasonlított: csövek lógtak ki belőle, a végükön szív formájú konnektorok voltak. A kezét nyújtotta a sztetoszkóp felé, hogy megfogja. Azt képzelte, hogy most, igen, most végre valóban hallani fogja azt a korábban már oly sokszor halló-távolba hozott lüktetést.
A lüktetés mögött azonban ezúttal egy doktor állt, az Egek doktora, s a nyakában ott lógott a sztetoszkóp. Az ő sztetoszkópja. S ahogy az Egek doktora a mellkasára tette a kezét, érezte, hogy a szíve megnő. Nagy lett, akár a magát fényekkel fulladásig megtöltő telihold, aztán akkora, akár a napnyugatban minden idegszálával fennmaradni akaró Nap, majd az erek a világ minden tájára szétszaladtak benne. Az Egek doktora lassan fölé hajolt, a sztetoszkópot ide-oda húzogatta a mellkasán… Majd, amikor egy pillanatra az ablak fényéhez emelte, látnia kellett, hogy fennakadt benne egy szívdarab.
2011