Másnap egy nagy, újonnan épült házba költözött. A házon kockára vágott, dupla üvegű ablakszemek voltak. A kapucsengőkön pedig nyomtatott betűkbe öntve sorakoztak a ház lakóihoz hozzárendelt nevek.

Egy reggel az egyik lakó arra ébredt, hogy eltűnt mellőle a távolba vesző tér, kiszaladt belőle a perchegyeken átbukdácsoló idő, és hiába próbálja megváltoztatni testének helyzetét, a feje mindig súrolja az eget, a lába meg folyton egy merev falba ütközik.

Forgolódni kezdett, kíváncsi volt, hogy vannak-e mások is ezzel így, s kinézett a kicsire vágott ablakon. Egy porfelhő takarta utcára látott. Emberek jöttek-mentek. De ahogy erősebben nézett, s lassan kitisztult az ég is, látnia kellett, hogy az emberekkel együtt jönnek-mennek a skatulyák is.

Az egyik ember fején a skatulya-kalap csúszott le a földig. A másikon az egekig nőtt egy régen, talán sok évre előre megvásárolt skatulya-cipő. Egy harmadik meg ott állt egy skatulyafülkében, s úgy, de úgy beszélt, mintha nem is látta, vagy soha meg nem látni készült volna, hogy a fülke falainál a telefondrótok egyszer csak véget érnek. A negyedik viszont papírkötésű, skatulya formájú könyveket húzkodott elő. Elolvasta őket. Kihúzta belőlük a gondolatgilisztákat, s aztán gyorsan alájuk meg beléjük nyomkodott még egy skatulyát. Az ötödik, az az esetlen, álmodozó fajta, régen megformált skatulya-álmait röptette az égbe. Ám ahogy egyszer bennük magát is szállni látta, úgy érezte, valahol valaki kicserélt a skatulyában néhány skatulyát.

2011