A folyosó hosszú volt, mint amilyenek általában a folyosók lenni szoktak. A köveit már nagyon régen egyengethették oda a földhöz, mert a bejárati ajtók közelében – ott, ahol sokat taposták – a felület minduntalan síkossá vált. A folyosó amolyan lakótelepi folyosó volt, de a mostaniaknál sokkal tehetősebb. Akkoriban ugyanis a lakók a zuhanyozót a lakásoktól különválasztva, a folyosón tartogatták.

A folyosó tudta mindezt önmagáról, s ennek megfelelően viselkedett. Gazdag volt, nyáron megengedhette magának, hogy az eső is utat törjön rajta, télen meg nagy dafkén kiszellőztetett magából minden meleget.

A folyosót katonatisztek meg azok hites asszonyai lakták. Ők is ismerték saját gazdagságukat. Volt azonban a folyosónak egy szegény, katona címmel nem bíró lakója. Egy civil. Aki nem elég, hogy civil volt, nem átallott ehhez még asszony, ráadásul tanult asszony lenni. Tartották is a tisztes távolságot a lakók. Már hogy a keveredés miatt véletlenül se menjenek amolyan civilszámba.

Az asszony először küzdött a befogadásért. Naponta fényesre seperte a folyosót, hogy így erősítse meg annak gazdagságtudatát, de mindhiába. A lakók mindig felfedeztek rajta egy újabb porszemet. Aztán az asszony elhallgatott. Magára csukta az ajtót, beljebb lépett a szobába, ahol ő volt, meg a gyerek, s így éltek sok-sok éven át.

Ajtó mögött, szoba tövén… ketten. Azazhogy, talán mégsem volt ez mindig így. Akadtak percek, amelyek kiragyogtak a nevezett évekből. A nagy szennyes árhullámok percei voltak ezek.

Merthogy a folyosó időnként ázott, s abból az egy helyre összerántott zuhanyozótálcából pulykanyakat, tollpihét, olykor sáros bakancsnyomokat mosott ki. S ez – ebben a katonatanács tagjai megegyeztek – olyan probléma volt, amelyet meg kellett oldani. Heves szócsaták zajlottak, aztán mégis a megszokott utat választották. Az árral, amíg hatalmasra nem hömpölyögte fel magát, mindenki csak lépésről lépésre, csak a maga bejárati ajtajától kezdve küzdött.

A víz azonban nem ismerte a katonaszabályokat, sem azt a civilekkel kapcsolatos “félreállítósdit”. Jött és mindent egybemosott. Tollpihét, pulykanyakat, sáros bakancsnyomot, s a katona önérzete mellé odamosta a civil érintettséget is.

A lakásból először a kislány bújt ki. Vitte a kíváncsiság. Nem tudta, hogy az íratlan szabály szerint neki ki kell várnia, amíg az ő bejárati ajtajuk kerül sorra. Vette a seprűt, amivel az anyja korábban oly fényesre igyekezett seperni azt a közlekedő folyosót. És sepert. Sepert. S ebben a nagy seprőáradatban egyszer csak szólongatni kezdték.
– Na, gyere ide!
– Kölyök, hallottad ezt a történetet?

Neki szóltak. Neki beszéltek. Ő meg nekik sepert. S ekkor mintha – arra a néhány órára – összébb húzódott volna a katonákat és a civileket elválasztó lövészárok is.