Egyéb írások

Bogarak

A gyermeknek nagy fekete szeme volt, akkora, hogy tán az egész éjszaka belefért volna, és sehol sem kötözködtek volna vele a lármás csillagok. Az anyja mindennap végigtolta a babakocsit a ház kapujától a boltig vezető úton, s közben távol tartotta tőle az égerfák és a szilfák repkedő virágporát, távol a kíváncsiskodó arcokat, s távol a túl korán nagyra törő fényeket is.

Az embereket kezdetben idegesítette ez a néma és méltóságteljes vonulás. Egyik ürügyet a másik után találták ki, hogy megállíthassák az asszonyt, s váratlanul, ám annál hosszabban beleshessenek az árnyékot vető tető alá. Volt, aki nevetős szájjal nézett be a kocsiba, s a nevetős szájnak azonnal utána küldte hadonászó kezét is.

A gyermek azonban mindig ugyanazzal a tágra nyílt, hatalmas szemmel nézett vissza. Az ő szemét nem szűkítette be a harag, és a nevetés sem csónakázott át úgy oda, hogy félni kellett volna, kiloccsan a dülöngélő hullámokon.

Amikor a nyár már lebontotta a fákról a tavasz ügyetlen kézmozdulatait, s akkora fényfáklyákat dobált a földre, hogy attól már megmozdult minden harci ösztön a lent lévőkben is, amikor vad kétségbeeséssel kutatott már mindenki a fiók mélyén lapuló napszemüveg után, ő akkor is megbirkózott a fényfáklyákkal, s akkor is ráfektette a tolakodó fénypálcákra a bogárhátú éjszakát.

S lassan valami misztikus csodálat, majd félelem vette körül az isteni gyermeket. Ha az anyja megjelent vele a kapuban, önkéntelenül hátrébb húzódott mindenki. A ráncot a ruhájukon egyenesítgetni kezdték, a repkedő bogaraknak csendet parancsoltak, a napszemüvegükre pedig többen rákarcolták ezt a szót: Vivien.

Így hívták ugyanis a gyermeket, akinek szemében tág udvarú házat épített magának az éjszaka, s aki folyton vendégül hívta, s magánál tartotta az érkező fényeket. S néhányan már álmodtak is róla. Arról, hogy a babakocsi egyszer csak váratlanul felgördül az égre, és az a sok vágy, az a sok szégyenteljes rendetlenség, amit kivetett magából a test, a lélek, s amit már mind-mind besúgtak a gyermek párnája alá, úgy ömlik ki ebből az éjszakától duzzadó szemből, akár egy feslő és fényeket termő virágból.

Megérkezett az ősz is. Az idő már beleharapott minden levélbe, de az asszony a babakocsival még mindig rendületlenül járta az útját. Csak valahogy a tartása változott meg. Korábban heves, gyorsan visszaegyenesedő mozdulattal csúsztatott be apró szavakat a babakocsi ernyője alá. Most azonban mintha egyik napról a másikra megöregedett volna. A szája keskenyebbé vált, a hajáról eltűntek az elektronsistergésű fémcsatok, körömcipőjében pedig már nem a büszkeség csattogott hegyesen, hanem a tompa rémület csúszkált ide-oda.

Azelőtt az asszony a sok nevetős száj elől csak egy apró, szinte visszarimánkodó lépéssel tért ki. S csak azt mondta, csitt, aludni készül Vivien. Most azonban szinte futott. Még a bogárhátú éjszaka sem tudta vele tartani az ütemet, ha a fáradó alkonyt neki kellett volna megsegítenie. De igyekezett. S így futottak ők ketten együtt hetekig.

Aztán egy téli hajnalon az asszony megállt. Szétnézett a fehér harangszoknyákat ringató tájon.

Rajta fekete kabát volt, illett a babakocsi sötét kerekéhez. Amikor a kocsi már egyet sem mozdult, ő lassan lehúzta kesztyűjét. A gyűrűje köve aznap bogárhátú volt. S bogárhátú nappalokat ringatott a gyermek szeme is.

Vivien. Ez a szó volt a gyűrű közepébe fúrva. S az asszony, mintha épp csak gyűjtögetni kezdene, felszedegette maga körül, majd kis cserépedénybe rakosgatta a szanaszét heverő kavicsokat. Mikor már sok volt együtt, pattintgatni kezdett. Csinált a kavicsoknak kemény lefutású éleket.

Aztán az egyiket a gyűrű kövéhez emelte, de előbb elhessentett róla még egy bogarat. Vivien – fennhangon ezt a szót betűzte. Majd gyorsan vésni kezdett, s így fejezte be: Vivien, a vak.

2011

Pillangó

A kiskatona szeretett a gyerekekkel játszani. Az ablakban üldögélve gyakran elnézegette, ahogy jönnek-mennek, repülőt reptetnek, labdát ütögetnek a falnak. S olykor, persze csak elvétve és lopva, személyesen is lejött közéjük, hogy ássa a homokot, túrja a földet, s megsimogassa az onnan váratlanul előmászó, apró varangyos békákat. S aztán úgy tegyen, mint aki örökre eltünteti a varangyot a földről.

A kiskatonának volt még egy titkolt szenvedélye. A szomszéd emeletes házban lakó asszonyt is szívesen megnézte, ha amolyan gyorstalpalós kimenőt kapott. Az asszony gyakran volt egyedül, mert katonatiszt férjét, aki egyébként pilóta volt, s katonai repülőket kormányzott az ellenséges égnek, sűrűn elszólította hazulról a szolgálat.

A kiskatona meg csak nézte, nézte ilyenkor az asszonyt – a haja sűrű záporától a körme hegyéig. Szeretett a testén kis gödröket ásni, a sezlonba levegőkupacokat túrni, s az asszony remegő szeméről a félelem kis hangyácskáit elijeszteni. Úgy tett, mint aki minden szúrós kis hangyát elkerget a Földről.

S aztán nemcsak a katonák jöttek-mentek, hanem jönni-menni kezdtek a hírek is. Hogy itt valami katonának van egy szenvedélye. Hogy folyton ás, túr, meg férgekből előbúvó pillangókat röptet.

S így ment ez hónapokon keresztül. Ám egy este nagy este lehetett, mert attól kezdve a kiskatona még rövid időre sem ült ki az ablakba. A gyerekek homokot ástak, földet túrtak, s várták a kiskatonát, aki majd megsimogatja, s aztán eltünteti a varangyot. A katona azonban nem jött sem aznap, sem másnap, még hónapok múlva sem. Az ablak támláit becsukták, a ház hámló vakolatát még mélyebbre tépték, s az asszony remegő szeméről sem iszkoltak már messzire a szúrós hangyák.

Siratta az emberét. Azt a kicsit. A katonát. Aztán meg a másikat is. A katonát. Mert őt meg néhány évre fémlepkébe zárták. Ellenséget talált nem csupán az égben, hanem lenn, a földön is. A másik katonát. Amikor ütött, azt érezte, szolgálatot teljesít. Olyan puskával felszereltet. Pontosan célzott, ahogy korábban tette ezt a géppel is, amikor az ellenséges éggel találta szembe magát.

A skatulya

Másnap egy nagy, újonnan épült házba költözött. A házon kockára vágott, dupla üvegű ablakszemek voltak. A kapucsengőkön pedig nyomtatott betűkbe öntve sorakoztak a ház lakóihoz hozzárendelt nevek.

Egy reggel az egyik lakó arra ébredt, hogy eltűnt mellőle a távolba vesző tér, kiszaladt belőle a perchegyeken átbukdácsoló idő, és hiába próbálja megváltoztatni testének helyzetét, a feje mindig súrolja az eget, a lába meg folyton egy merev falba ütközik.

Forgolódni kezdett, kíváncsi volt, hogy vannak-e mások is ezzel így, s kinézett a kicsire vágott ablakon. Egy porfelhő takarta utcára látott. Emberek jöttek-mentek. De ahogy erősebben nézett, s lassan kitisztult az ég is, látnia kellett, hogy az emberekkel együtt jönnek-mennek a skatulyák is.

Az egyik ember fején a skatulya-kalap csúszott le a földig. A másikon az egekig nőtt egy régen, talán sok évre előre megvásárolt skatulya-cipő. Egy harmadik meg ott állt egy skatulyafülkében, s úgy, de úgy beszélt, mintha nem is látta, vagy soha meg nem látni készült volna, hogy a fülke falainál a telefondrótok egyszer csak véget érnek. A negyedik viszont papírkötésű, skatulya formájú könyveket húzkodott elő. Elolvasta őket. Kihúzta belőlük a gondolatgilisztákat, s aztán gyorsan alájuk meg beléjük nyomkodott még egy skatulyát. Az ötödik, az az esetlen, álmodozó fajta, régen megformált skatulya-álmait röptette az égbe. Ám ahogy egyszer bennük magát is szállni látta, úgy érezte, valahol valaki kicserélt a skatulyában néhány skatulyát.

2011

A sztetoszkóp

A doktor nyakában mindig ott lógott egy sztetoszkóp. Ha öregember lába botlott, ha apró gyermek vette sűrűbben a levegőt, ha fiatalasszony kapkodott nagy zokogással a szívéhez, a sztetoszkóp máris előkerült, s a doktor úgy, de úgy hallgatott be a bőr alá a testbe, ahogy belehallgat az Isten az éjszakába, amikor betegnek és fáradtnak látszanak a csillagok.

Az emberek megszokták, hogy nincs doktor sztetoszkóp nélkül, s amikor a színházban egyszer sztetoszkóp nélkül jelent meg, megrohanta szívüket a rémület. Tanakodni kezdtek. Nem tudták, mi hiányzik róla, hisz a képek olyan gyorsan pörögtek és törlődtek bennük nap mint nap. Azt azonban érezték, valami eltűnt.

Amikor két felvonás közötti szünetben a doktor mellett mentek el a folyosón, szemükkel önkéntelenül is vizsgálni kezdték. Előbb a szakállából bontották ki a hullámgödröket, azután nyakkendőjén szaporodtak a vizsgálódó szemfoltok, majd kezét-lábát fogták szemük egyetlen hosszú spárgaszálába, s úgy mentek hozzá egyre közelebb.

A doktor pedig lassan érezni kezdte, hogy ritkul a levegő, a monológok egyre halkabban szólnak, s a függönyök már a jelenet vége előtt összeszaladnak. A doktor ült a székében, s maga sem tudta, mi lehet ennek a szokatlan érzésnek az oka.

Gerendákat látott, melyeket a csúszkáló fény fogott össze. Arcokat, amelyekben megnőttek az üregek. Testeket, melyekből kikandikált egy-egy borda. Végül az egyik testen, ott, ahol a nyakkendőnek kellett volna megülnie, feltűnt egy sztetoszkóp. Kinyúlt, hogy kézbe vegye, hogy magához ölelje, hogy eggyé tegye önmagával – hiszen régebben oly sokszor elképzelte ezt.

A sztetoszkópot azonban nem volt könnyű megszereznie. Úgy lógott ott, mint egy elektronjaiban megfogyatkozott fémcső. Hangok szaladtak benne ide-oda. Kozmikus nagy szívhangok lehettek, mert minden mozdulatukra véresebb lett egy csillag, s nagyobbra nyílt a folyosókon egy összezárulni készülő kapu. S feltűnt egy kép, amelyen kirajzolódni látszott egy távoli vízesés.

A vízesés a magasból zúdult alá, nagy robajjal jött, válogatás nélkül gyűrte maga alá a fákat is. Amint azonban a doktor teste felé közeledett, egy nagy körgyűrűbe ütközött. A körgyűrű a doktor számára ismerős volt, s mégis valami új. A vízesés egy sztetoszkóphoz hasonlított: csövek lógtak ki belőle, a végükön szív formájú konnektorok voltak. A kezét nyújtotta a sztetoszkóp felé, hogy megfogja. Azt képzelte, hogy most, igen, most végre valóban hallani fogja azt a korábban már oly sokszor halló-távolba hozott lüktetést.

A lüktetés mögött azonban ezúttal egy doktor állt, az Egek doktora, s a nyakában ott lógott a sztetoszkóp. Az ő sztetoszkópja. S ahogy az Egek doktora a mellkasára tette a kezét, érezte, hogy a szíve megnő. Nagy lett, akár a magát fényekkel fulladásig megtöltő telihold, aztán akkora, akár a napnyugatban minden idegszálával fennmaradni akaró Nap, majd az erek a világ minden tájára szétszaladtak benne. Az Egek doktora lassan fölé hajolt, a sztetoszkópot ide-oda húzogatta a mellkasán… Majd, amikor egy pillanatra az ablak fényéhez emelte, látnia kellett, hogy fennakadt benne egy szívdarab.

2011

Cukorka

A telepnek volt egy bolondja. Mindenki úgy hívta csak, az esztelen Ricsi. Ahogy teltek-múltak az évek, Ricsi sem adta alább. Kinőtte a cipőjét, a sapkáját, s tán még a meglévő eszéből is kinőtt. Ricsinek azonban azzal a vékonyka eszével is volt hatalma. Mert kiszámíthatatlan volt, s a keze is folyton működött. Elvégre katonáktól leste el, mit hová vagy hová nem kell tenni. Meg aztán kit hogyan kell, avagy hogyan nem kell bekergetni a rémület iszákjába.

Ricsitől sokan féltek, s ha tehették, messze elkerülték. Ricsi azonban olyan mozgékony Ricsi volt. Jött akkor is, amikor nem kellett. S a közelébe érve újra és újra visítva futott szét az aprónép. Ricsi élvezte ezt, s mindig újabb és újabb mókákat talált ki.

Egy reggel azt szelte ki abból a vékonyka eszéből, hogy ő lesz a bolt előtt álldogáló cukros bácsi. Standja persze nem volt, csak várakozó- és szemlélő helye. Ricsin akkor volt egy sokzsebes kabát is, mivel, ha az esze még nem is, a térde már dideregni kezdett, elég sok hideget fújt ki magából az idő.

Szüret időszaka volt, a gömbölyded szőlőszemek már csurig voltak önmagukkal, akár a szélnek is megengedték volna, hogy szakítson egyet-kettőt belőlük. A szőlősök pincéiben nagy volt a sürgés-forgás, így arra sem figyelt senki, hogy Ricsi, aki az előbb még az udvaron volt, a következő percben már a pincéből jött elő. Vékonyak voltak a mozdulatai, karjával szorosan a zsebéhez tapadt, mintha ott rejtegetne valamit.

S aztán megállt. Figyelni kezdett. Egy aprócska kislány jött arra. Ő is várt a bolt előtt, egy elkerített helyen. Az anyját várta, aki a kislánynak a bolt mélyéről néha cukrot hozott, olyan szivárványosan áttetszőt. A lányka, míg várakozott, köröket rajzolt maga köré a földre, biztonságba helyezte önmagát.

A körök vonala azonban egyszer csak inogni kezdett. Ricsi árnyéka volt az, ami lökött rajtuk egyet.
– Kérsz cukorkát? – kérdezte a fiú.
A kislány, akiben az esztelen Ricsiről szóló hírek már mély alagutat vágtak, és emiatt jobb lábát maga is védekezően a kör vonalára helyezte, habozni kezdett.
– Cukorkát? – mondta némiképp megenyhülve.
– Azt – erősítette meg a hitében Ricsi.
– Olyan szivárványosat? – érkezett a kérdés.
– Hát… Mi mást? – biccentett rá Ricsi.
Szép volt a cukorka, kékebb az égnél, amikor Ricsi felmutatta a lefelé pergő Nap alatt. A szőlőcukorka azonban nagyon csurig lehetett, mert a kislány szája egyszer csak habzani kezdett.
– Mi ez? – kérdezte ijedten az anya, aki ekkor már kijött a boltból.
– Felhő – jegyezte meg gúnyosan Ricsi, mert ott téblábolt még egy darabig.
A kórházban sokáig küzdöttek a kék cukorkával. Kérlelték gumicsővel, fürdették kórházi tóban, még langy permetesőben is. Aztán, amikor az orvos kézbe vehette, egy vékonyka szóval csak ennyit mondott: rézgálic.

2011

Mindent meg kell simogatni…

"Mindent meg kell simogatni, a hiénákat és a békákat is" – olvasta a gyerek egy versben, s hogy eljusson a simogatásig, először a Hold vízen táncoló tükörképét vette a tenyerére. De amikor őt akarta megsimogatni, fájdalmat okozott a víznek. A víz minden zavaró mozdulatra ráncosabbá vált, s hogy ne fájjon neki annyira az érintés, lyukat keresett magának a mélyben, s azon keresztül elszaladt.

– Akkor pókot fogok simogatni – gondolta a gyermek, s hogy a póknak megmutassa, milyen a simogatás, széthajtotta a hálójának a szálait. Bármilyen óvatosan is próbált közeledni, a háló néhány szála szétszakadt.

– Akkor varangyot fogok simogatni – mondta a gyermek kétségbeesetten, s egészen a tóig futott. Kavicsok futkostak a cipője alatt, mögött, s úgy érezte, ha még egyet lép, meghalnak a kavicsok. Egy varangy jött felé, hűvösen szállt benne alább az élet, s a simogató mozdulat elől egészen vissza, a tóig futott.

– Ha őt nem, akkor majd a tavat simogatom – gondolta a gyermek. Kezébe vette a vizet, s a Nap felé emelve nézte, hogy futnak át rajta a fények. S a fények egyre beljebb futkostak a tavon.

A gyermek fényt fogni indult. Összesimítani a hullámokat. Befelé igyekezett a vízbe. Néhány lépés után kagylókkal és rákokkal találkozott. A rákok csattogni kezdtek ollóikkal, a kagylók meg kinyitották évszázadok óta csukott szájukat. S a kisfiú már hiába akarta megsimítani a tavat.

2011

Zizi

Ősz volt, odakinn már félig megkopaszodtak a fák, s mintha néhány testesebb bokornak is csontja tört volna. Benn, a traumatológián csendben feküdtek a betegek. Az egyik a térde csontját hagyta el, a másik a csípőjét lapogatta.

Nyugalom volt, olyan orvosi vizit nélküli halódó délután. A szobában többnyire öregasszonyok feküdtek. A hajukon most kicsit foltosabb volt a festék, szemükben meg talán a belső rettegéstől nagyobb a szemgolyó. Vártak. Az egyik a műtétre, arra a változást hozó késre, fogóra, a másik a veres alkonyból épp akkor kiváló vérre, a harmadik meg arra, hogy megszűnjön végre az a napok óta ide-oda mászkáló fájdalom.

Közvetlenül az ajtó mellett egy finom arcú, valaha jobb napokat látott, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő s akkor talán még fényes kalapot is viselő hölgy feküdt. Feküdt. Mert néhány nappal korábban elesett. S azután nem, mégsem a mennyekbe repült, ahogy álmában tenni szokta, hanem ott maradt a földön. Napokig.

A közeli kórház számára az ügy komplikáltnak ígérkezett. Így az öreg, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő hölgyet, úgymond, elfektették. A röntgen azt mutatta, hogy a combnyak sérült. Műteni kellett volna. Vagy legalább arra az ide-oda mászkáló fájdalomra adni valamit. A döntés ezzel kapcsolatban meg is született, s a tény a gyógyszerkönyvbe annak rendje-módja szerint bekerült.

Délidőben egy – a traumatológiára az öregek otthonából épp akkor átkerülő – nővérnek kellett kiosztani a gyógyszereket. Szemmel láthatóan zavarta, hogy itt – még ha átmenetileg is – kiesett a pikszisből. Méltatlannak érezte, hogy ő, aki már "bevégezte" a főiskolát, itt lepedőket meg öregeket hajtogat.

Különösen bosszantotta az a jajgató, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő öregasszony. Nem illett bele ebbe a nagy sürgés-forgásba. Ahelyett, hogy felszívódott volna odakinn a napsütésben, amely a maga munkáját az emberek, a házak húsában mind mélyebbre hatolva, a belek trapézkorlátain is átlendülve, a traumatológusok arany szikéjét használva, megállás nélkül végezte, még mindig itt feküdt. A lába ugyanolyan törött volt, mint amikor behozták ide. S közben mintha új bajt is szerzett volna magának. Tördelni kezdte a saját lelkét. A fájdalom kiváltotta tudatzavar miatt olykor magához beszélt. Ilyenkor magasra nyújtotta a karját, hogy lássa azt a másikat, aki ránéz, aki őt meghallgatja. S csak mondta, mondta a magáét.

Aztán fájdalomcsillapítót kért magának. A nővér azonban elnézett fölötte. Az idős asszony még egyszer kérte. Most már jajgatva és hangosan. A nővér most is olyannak látszott, mint aki süket. Csak a csendet csomagolta ki magából. Messzire nézett. Túl az ablak előtt elhelyezett ágyakon is.

A szomszéd ágyon fekvő betegnek látogatója volt, egy közeli hozzátartozó, aki már órák óta figyelte a kórteremben folyó történéseket. Ő próbált most rendet tenni ebben a furcsa hallgatásokkal teli zűrzavarban.
– Fájdalomcsillapítót kért – szólt oda a nővérnek. – Adni kellene.
– Hányhat tőle – mondta a nővér. – S az nekem: dolog.
– Akkor miért nem kér neki másfajtát?
– Majd – mondta a nővér. – Ráér. Ellesz itt még egy ideig.
S elvonult. Csak bő háromnegyedóra múlva jött vissza. A hozzátartozó, aki még mindig a másik beteg ágya mellett üldögélt, azt remélte, hogy a nővérrel együtt megérkezett talán a fájdalomcsillapító is.

A nővér odament az ágyhoz, a finom arcú, egykor talán a Balti-tenger partján ücsörgő és fényes kalapot viselő, öreg hölgy ágyához, s adogatni kezdte a kezében levő pirulákat. S eközben a maga legtermészetesebb hangján, a foga közt szűrve a szót, ennyit mondott:
– Vedd be! … Ezt meg azért kapod, hogy ne legyél zizi.

2011

A pincér

A pincér egy hatalmas tállal fordult ki a konyhából. A tál közepén egy ropogósra sült gúnár terpeszkedett. A pincér, miközben egyensúlyozott, néhány percre hazagondolt. Az anyjára, aki otthon feküdt, s napok óta a halált várta. A pincér gondolatban már a gúnár tollát pakolta egy lenvászon párnába, amivel nehezen lélegző anyjának könnyítette volna meg a pihenést. Kicsi volt már az anyja, a teste is alig több mint egy tollpihe.

S a pincér mindeközben eljutott az asztalig, ahonnan a rendelést leadták. Az asztal mellett egy újságot olvasó ember üldögélt. Az asztalon pohár, mellette hamutartó – vastagon takarta a dohányfüst.
– Gúnár – mondta a pincér.
– Hogy? – nézett fel a vendég.
– Gúnár – ismételte a pincér.
A vendég felemelte a tekintetét. S azt mondta:
– Pőre.
– Hogy, kérem? – kérdezett vissza a pincér.
– Pőre, nagyon pőre. A tolla hol van?
– Milyen tolla? – lepődött meg a pincér.
– A gúnártolla – sziszegte a vendég.
– Megsült – így a pincér.
– Hány percig sült? – kérdezett rá a vendég.
– Negyven – mondta szemrebbenés nélkül a pincér.
– Láthatnám? – szisszent fel a vendég.
– Majd, ha csonkig égett – hűtötte le a pincér. S ekkor gyújtotta meg a gúnárból kilógó kanócot.

2011

Fakó

A festőművésztanonc feladata az volt, hogy a Napot fesse a vászonra. A mester majd egy óra múlva került mögé, s miután szemügyre vette a vásznat, így szólt:
– Fakó.
A tanonc erre festéket váltott, erős cinóbervörössel próbálkozott, s most már aggódva várta mestert. A mester a kép elé lépve, hosszas fejcsóválás után újra csak ezt a szót szűrte át a foga között:
– Fakó.
A tanonc ekkor rózsákat vett elő, a szirmokat addig csavargatta, amíg kipréselt belőlük minden életet. Ezt az oldatot vitte fel a Napra. A mester most is csak azt dünnyögte:
– Fakó.
A tanonc erre saját ujjába mártotta a kést, s a vért, ami lepergett, gondosan rácsöpögtette a Napra. De a mester most is csak ennyit mondott:
– Fakó.
A tanonc erre szemügyre vette mesterét. Erősen szúrt – a szíve felé; a vért, ami lecsurgott, egy tálkában gyűjtötte össze. S aztán gondosan hordta fel minden cseppjét a vászon Napjára. A mester, ki az oldalán feküdt, egy utolsót pillantott rá, s még annyit préselt ki magából, de azt a leghatározottabban:
– Fakó.

2011

A mennyország kulcsa

Szent Péter egyszer leejtette a mennyország kulcsát. A kulcs egy nagy pesti bérház kövekkel kirakott udvarára esett, ám az éjszakában alig pislákolt a fény, így senki sem vette észre. A kulcs a kora reggeli órákig háborítatlanul ott maradt.

A Nap már aranyfúgáin dolgozott, amikor egy kukásautó kanyarodott a ház elé, s két munkás ugrott le róla. Az egyiknek a szeme megakadt a kulcson, de mivel szemre olyan ócskának tűnt, nem fárasztotta magát azzal, hogy lehajoljon érte.

Egy óra múlva a házmesterné seprűje tűnt fel a gangon, de mire az udvarra ért volna, már az aznapi pálinka is nagyon kikívánkozott a zsebéből. S a seprűs mozdulat félbeszakadt.

Alig néhány perc múlva egy fejkendős fiatalasszony jelent meg az udvaron. Borzasan, álmosan, egy gyerekkocsit mozgatott ütemesen; az udvar közepén azonban az asszony elakadt. A cipője sarka beszorult a macskakövek közé. Felkapta a kulcsot, hogy azzal piszkálja ki, majd dolga végeztével eldobta messzire. A kulcs egy szemétdombra esett, ahol – az előző napi lomtalanítás során – kihajított karosszékek, tükrök, dobozok, könyvek társaságába került.

A halom mellett egy öregúr üldögélt, talán már előző este óta. A ruhája kopottas volt.

Nyakkendőjén mintha csikkeket nyomtak volna el, s ahogy ott, a karosszéken kicsit félredőlve ült, a cvikkere is félrecsúszott. A járókelők jöttek-mentek. Mindegyik mereven előre nézett, s úgy suhant el az öregúr mellett, akár az ágyából kikergetett, késésben levő szél.

Egy hatéves forma gyerek pördült ki az udvarra; a labdája után szaladt, mely egyenesen a szeméthalomban landolt. A kupac előtt a gyerek megtorpant. A szeme a labdát kereste, majd rátévedt a kulcsra.
– A bácsié – gondolta. – Haza kell mennie.
Óvatosan kihúzta a halomból, s az öregúr ölébe tette. Az öregúr keze meg sem mozdult. Nem nyúlt a kulcs felé. A gyerek ekkor intett az égnek.
-Övé a kulcs – mondta. S az Istennek ekkor már le kellett hajolnia.

2011