Látod-e, kedvesem?
Látod-e, kedvesem, micsoda partokat
épített ide az idő? A végtelen mélységet
körbefutotta, s minden percben egy vödör
életet borított a tó emelkedő nagy hasába,
hínárral szalagozta aztán az angolnák
messze futó csíkjait, s a kagylókból
óránként kiemelte a csendet.
S várta az embert,
várta a nő-férfi együtt-lüktetését,
a kagylók feszülő héjának pattanását,
várta, hogy percei gömbjére ráfusson
a víz szertelen ágaskodása és hűvösödő
önfegyelme az apály idején.
A halak ezüsttálkáin égből lepottyant
angyalok keresik az elhagyott
Nap ragyogását,
kis ridikülben folyton magukkal
cipelik az égbolt tiltott csillagait…
s amíg őket nézzük itt, a parton,
történelmük a tavi képernyőről ide
átsugárzik, s az évezredek kagyló-
héjain álldogálva egy néma
percben megnyugszik a jelen idő,
s benne megnyugszunk mi is,
látva, hogy átfut a tájon az eső,
s nagy igyekezettel tapasztja össze
azt is, amit a part a víztől
folyton elkülönít.